Álomszerű kép lebeg az éjben.
Már nem félek a sötétben.
Szívemben bátorság tüze ég,
Kérdezem magamtól, félsz-e még?

Vakmerőség, vagy puszta ártalom?
Ezt létemben nem láthatom.
Csak azt tudom, mit látok, érzek,
És nem kínoz félelem érzet.

Merjek-e hinni benned még?
Ó nem, most már elég!
Elmém ne fertőzze többé
Mindenféle gyáva nép!

Álomkép, ki engem vezetsz,
Mond merre, és én megyek.
Követlek tűzön-vízen át,
Míg meglelem a pokol kapuját.

Pusztító tűz, ki engem eltemetsz,
Kérlek, óvd a testemet!
Lelkem szabad, hiszen szárnyal.
Bűnös testem ég a mával.

Istent vagy Sátánt nem ismerek,
Igen, tudom, bűnben élek.
De ez zagyvaság csupán,
Hiszen van élet az élet után!

Levetem a földi vétkeket,
Gyarló testem, ég veled.
Nem félek elmenni, ha kell,
De míg élek el nem viszel!

Ó, te csuklyás sötét rém,
Tudod jól, nem ez vagyok én!
Rám már régen csapás mért,
Egy felsőbbrendű égi lét.