Üres a szoba, fehér sarokban
halotti fátyla alól mered rám
az édes-jó, élettelen Mirjám.
keze monoton zenél, szól a tam-tam.
Fület repeszt, sikolyt hív,
és azok a vad szemek még
mindig őrzik ölelésem emlékét.
Csalogat a Tűzbogár, eltérít;
kárhoztat a galád némber
túlvilági varázst mormol
drága szájával így dúdol
magához húzva két kezével.
Azok a rideg ajkak!
Megvet és gyűlöl, tudom
mégsem lelheti nyugalom,
tudja tán, jobbat úgysem kaphat.