Az ő két szemében ötvöződött
az érintetlen csillagok mélye
haja volt a pirkadó nap fénye
Elmúlt idők. Megpihent az üldözött
s láncát hagyva, eggyé olvadt benne.
A kozmosz csillagporral vegyítve
keverte el bűnös lelkeinket.

Hozzásimultam. Fagylalt és égetett,
mégsem engedtem volna el sose
húsából húsomba járt át a körme.
Felitta mind kiomló véremet
életet csent életért cserébe
nem tudva, csak áhítón remélve,
hogy a fény leheletét lelkembe ő ihlette:

Levegő, mit tüdőmbe lélegzem;
a por, kátrány és édes illatok.
ő az, csak ő, kiért élnem hivatott!
Hang, mely elhal ajkamon félénken
ha hajnal hűs lehelete ér.
Kárhozott szerelem.