Szomorú éjszaka virraszt egy lélek,
S közben sírva ezt ismételi: félek.
Emlékek zuhatagai lelkét nyomják,
Fájdalmas érzései körbefonják.

Egy papírt szorít reszkető keze,
Patakok folyását árasztja szeme,
Sírva borul a kopott fejfára,
S rákezd a sokszor elmondott imára:

"Istenem, egyedül maradtam, csak annyit kérek,
Szerelmem a túlvilágon helyettem védd meg!
Én őrzöm őt örökké meggyötört szívemben,
Ígérem nem csalódsz egyetlen hívedben."

Ezt mondogatja évek óta minden éjszaka,
De senkinek sincs válaszul semmi szava.
Lehajtja ráncokkal teli reménytelen arcát,
Érzi elvesztette élete utolsó harcát.

Pedig régen milyen boldogok is voltak,
Mint kék tengeren úszó pici csónak.
Élvezték együtt a szabad életet,
De nem látták a kegyetlen végzetet.

Egyszer aztán a fényes ég beborult,
S a kicsi hajó váratlanul felborult.
Hullámok törték szét kemény testét,
Vérben úszó nap fogadta az estét.

Megtört a szerelem egy olyan dolog miatt,
Melytől az ember okkal lehet riadt.
Nem mondta el a fiú hogy mennyire beteg,
Hogy a halál az amitől igazán retteg.

Talán jobb is így, mert a lány nem látta,
Mily szörnyű halált halt egyetlen párja.
Utolsó napján írt egy hófehér levelet,
Könnyével áztatta a lapra a csodás nevet.

Azt írta a fiú a halálos ágyon:
Csak a te szerelmed után vágyom.
Halálom után sem foglak feledni,
Az égről fogok rád fájón nevetni.

Fájón mert én nem lehetek melletted,
Nem súghatom halkan kedves nevedet.
Nem őrizhetem többé angyali álmodat,
Nem adhatom át a szívemből feltörő lángokat.

Már vár engem a sötét másvilág,
De, hogy elhagytál nem a te hibád.
Mikor ezt a levelet megkapta a lány,
Meredten állt mint egy ősi bálvány.

Azóta is bánja szörnyű tettét,
Ezért tölt kint minden estét,
Hogy bűnhődjön kegyetlen tettéért,
Egyetlen párja tiszta lelkéért.

Már évek teltek el az eset óta,
Még sincs az életében egy olyan óra,
Mely ne töltené el szomorúsággal,
Többé már nem békél meg a világgal.

De ez az éjszaka valamiért más,
Vagy egy újabb érzelmi csalódás.
Mondja a lány, s elindul vissza,
De a lelke sosem lesz már tiszta.

Ezernyi árnykép népesíti be múltját,
Mutatják a temető holdárnyas útját.
Sétál ki lassan a rozsdás kapu alatt,
De a fájdalom ismét vele maradt.

Halálhideg sóhaj tölti be a teret,
Úgy érzi valaki megint rajta nevet.
Őt már ez sem érdekli, hazaindul,
S ekkor az égen valami megmozdul.

A lány visszafut a sötét temetőbe,
Egy hullócsillag süvít el a levegőbe,
Leesik pont az ismerős sír elé,
S egy alak rajzolódik ki a fejfa mellé.

A lány megismeri őt, szólni sem bír,
Arcát tenyerébe temetve fájón sír.
A fiú szeméből is angyali könnyek hullnak,
S így hosszú percek szó nélkül múlnak.

Elindultak óvatosan egymás irányába,
Az élet, s halál közös világába.
Mikor a fényre a fák alól kiértek.
Mind a ketten csodálkozva néztek.

A fiúból ősz ember, a lányból idős nő lett,
Az idő mindkettőjükön gyorsan eltelt.
Hatvan év alatt az ember sokat öregszik,
S a fájdalom benne csak egyre növekszik.

De most nincs fájdalom, nincs szomorúság,
Csak a perc mely úgy tűnik örökkévalóság.
Egymás karjában hosszú idő után újra,
S így szól az ősz ember rekedt hangja:

Azért vagyok itt ma kedvesem veled,
Hogy foghassam még egyszer a kezed.
Szeretlek, és szeretni is foglak,
A felhők fölül örökké óvni foglak!