Még nyújtod a percet,
De már régen nem elég a szó,
Hiszen a lélek már vétkezett,
Bűne súlya vérforraló!

Ha a Világ megáll forogni,
S az elme kérdezni már nem merhet,
Te eljössz hozzám büszke vadász,
Kéred, hogy a préda az éjjel Én legyek.

Ölelve az ismeretlent,
Dacolva mindazzal, amit még nem tudsz,
A méregfog már húsodba tépett,
A vadász térdre hullik, a préda győzelmet aratott!

Bőr a bőrhöz ér, és felszisszen a száj,
Eleven tűz ha lángjaival mardos, annyira fáj.
A határok elvesznek, s megnyílik a Végtelen,
A vér ereidben forr, már nem tudsz uralkodni testeden.

Áldozatot hoztál, s végre megszerezted a prédát,
S az, megadja magát, önmagát neked így adva át.
Ahol elhalad kezed, felperzseli bőrömet,
A jeges ár még várhat, megállni most nem lehet.

Mint művész, mely szoborrá formálja az anyagot,
Úgy érint kezed, védi amit alkotott.
A tökéletes pillanat, mit az idő megadhat,
A vadász és a préda, egymás karjaiban halnak!

Test a testen pihen, kéz a kezet érinti,
Az ajkam még kívánja a tiéd ízlelni.
S habár felfogni most ezt nem lehet,
A Világ nekünk adta egy éjszakára a Végtelent.

De reggel kezed, már nem érinti kezemet,
Szemed már nem tükrözi vissza szememet.
Két főnix madár, kik az éjjel hamuvá lettek,
Reggelre újjászületnek, s egymástól távol reppennek!!