A már kopasz könyökökben
újabb évgyűrű duzzad.

Vihar és jég elöl magukat
a túlra dobják a levelek.
Visszanéznek, intenek.
Viszik házi feladatukat.
Bemutatni, hírét új hajtásoknak,
és súgják, hogy a napszúrástól
is védték a gyümölcsöket.

A szívósan ragadt leveleket
az ősz tépkedi:
szeret, nem szeret,
szeret, nem szeret, ...
Hitegeti a fát örök létre.
Még színházakat is fest neki.

Bong a folyosó a fasorban.
Körös-körül zuzog a paplan,
vedlett gally recseg.
Aprólékok futkároznak,
hátukon a menedékük,
csak egy odvat, egy lyukat.

Ítélet és idő, más-más térből.
Dobál össze-vissza,
mintha csak rendet akarna.

A szél almoz már a télnek.
Kit érdekel a Nap, csillagfények.
Porhó szitál a tortára.
Gyertek! Zeng a tér, és
kiált a tél: a születésnapom van.

Gyertyák mindenhol,
köré udvarokat aranyoz az este,
tél kapar a jégvirágba lyukakat,
minden reggelre új csokrokat.

Ahol a se gyertya, se holdudvar,
ott a sötét éj oszt vélt vackokat.
Ott a sötétben is hajlék után kapar
az állandó, a fagyhalál billeg,
együtt érez az elítélttel,
neki lába, annak foga csikorog
az otthon szóra: az soha sehol.