Téged sirat elmém húrjaival
A kozmosz, minden szingularitás,
Szívedbe vérző Ámorként nyilall
Lantom könnyeiről az elmúlás.

Érzem, lebegő vákuumba szív
A sok semmi, valami véges és
Határtalan, egy örök-relatív
Szerelembe málló szabadesés…

Lassan lelkembe omlik tér, idő,
Elsodor a görbülő téridő,
Súlya alatt rongy-szívem elszakad.

S a milliárd fényévről már elmúlt
Jövő csillaga a kővé gurult
Fény sötét partjain is könny marad. –