Pillangó-arcú, ékes pávatollal bíró
remegő szempilláin
suhannak lebegve, mint egy lepke a nyíló
erdő orchideáin,
suhannak tova hangtalan és megigéznek
aláhullva vállain,
Harmatcsepp szemében, táncoló démon-fények
csillannak meg álmain.

Tűnt kor hírvivője, elhervadt virág-világ,
útszélen a porban,
Jeges pokolban égetve magát a vágy
izzadva fellobban;
Majd elhal s öröke egy marék hamu csupán
fekete magányban,
Éj-árnyék játék egy szoba remegő falán
magába roskadtan.

Elszunnyadva, a pillangó becsukja szárnyát
aranyport szitálva,
Egy régvolt nyári éjszakán sejteti magát
emlékszik Magára,
Ízek, hangok, szagok képeznek harmóniát.
örül, nem is tudva,
Hártyaszárnyán átlátni minden apró álmát
emberek kínjára,
nézik, de sose érinthetik selymes vágyát,
szendén a kába,
Elapasztja minden lágy csillám hullását,
gondolja – elég mára,
Ingatja rózsafejét aranyzsinóron át,
lenéz a világra,
Illegve-billegve kérkedi minden báját,
belátva és tudva
Megannyi különös szerzet meglesi az álmát
szánva hát az árva,
Szenvedéllyel tátja újra szét a szárnyát.