Ez a történet a Tang-kor hajnalából való, még én is úgy hallottam gyermekkoromban a nagyapámtól, aki az ő apjától hallotta, akinek pedig egy részeg koldus mesélte egy beijingi ivóban. Régi mese ez egy még régebbi érzésről, a gyarló ember leggyarlóbb eszközéről, a kötelezettség leple alatt megbúvó, vele rút testét fedni kívánkozó bosszúról.
Úgy mesélték, Honan-tartományban, Wuchuan faluban élt egy mester, Li-peng nevezetű. Haja egészen őszes volt már, mint a dér, amely megül a gyöngyvirág bimbaján hideg novemberi reggelen. Pedig negyven nyarat, ha látott az a fej és ráncos homlok. A nagy nélkülözés keze vette el a színét, feleségének mosolyát is köpönyege ráncába rejtve vitte magával.
A birodalomban akkoriban a kis sárkányok csatáitól borult veres tűzbe a határ, és a császár füle nem hallotta álnok hivatalnokai duruzsolásától a kis emberek jajszavát. Pedig a vész az ő tündökletes napjára is egyre terebélyesedő árnyékot vetett.
Honan-tartomány helytartóját csak úgy nevezték a „Hadúr”. Több ember esett el az ő kénye-szeszélye miatt, mint a nagy háborúk során addig bármikor a vidéken. Félték az emberek, nevét is csak suttogva merték kiejteni, mint a démonokét szokás. Gyűlölték, mert terményt, adót, asszonyt kedve szerint vett el, és szembeszállni vele senki sem mert. Az emberek naphosszat hajladoztak a rizsföldeken, mint nádszálak monszun idején a szélben, hogy kielégítsék mérhetetlen kapzsiságát. A tartománynak nem volt olyan távoli szeglete sem, ahol a földi halandó biztonságban tudhatta magát tőle.
Ő volt a Vörös Sárkány: amerre csak ment fájdalom és vér járt nyomában. Hatalmas lovasseregnek parancsolt, talán még a császárét is megközelítő méretűnek, a katonái mind vészt hozó hollók módjára fekete egyenruhát viseltek, rajta a napot lenyelő vörös sárkány címerrel.
Egy nap a vörös sárkány Wuchuan falu mellett tűnt fel a látóhatáron. A szél gomolyfellegként hozta magával a patadobogást, duhaj kiáltozást. Úgy csaptak le a falura, mint sasmadár a gyanútlan kis fülemilére; betörtek a házakba, kazlakat gyújtottak fel, kamrákat fosztottak ki, elvéve az emberek utolsó lehetőség is a tél átvészelésére.
A férfiak a földeken dolgoztak, asszonyaik vigyázták otthon a tűzhely melegét, amikor a katonák jöttek. Elvittek mindent, ami megtetszett nekik. Li-peng házába is betörtek, és elvették legdrágább kincsét, asszonya erényét. Estefelé a férfiak hazaérve már messziről látták a város felől kígyózó füstöt. Szerszámaikat elhajigálva rohantak hazafelé. Már akinek még volt hova.
Li-peng ott találta feleségét a tűz mellett elgyötört arccal, ruhája szakadt, úgy fogja össze két kezével, hogy szemérmét eltakarja. Elfordította arcát, nem mert az ura szemébe nézni. Li-peng melléje borult, két kezével ölelte, de asszonya szívét ez sem enyhíthette, a szégyen lépfenéje emésztette azt.
Egy szót sem szóltak egymáshoz egész este. Korán nyugovóra tértek. Li-peng kora hajnalban kelt fel, még nem is világosodott az ég alja, a sötét lények ideje sem járt le. Hideg huzat ütötte meg derekát, és hallotta, a szél csapkodja az ajtót. Odament bezárni.
A kert közepén ált egy terebélyes kőrisfa, akkora ágakkal, hogy az ember azt hiszi, felérnek egészen az ég aljáig. Egy alakot látott a fa mellett, közelebb érve ismerte csak fel: felesége holttestét csapkodja a fának a szél. A jó asszony csak így tudta megmenteni férje és családja becsületét. Li-peng szemét egy könnycsepp sem hagyta el, amikor levágta a testet, száraz volt szemgödre, akár sivatag homokja. Ott ásta el, a fa töviben, füstölőt gyújtott, elmondott egy imát és bosszút esküdött a felesége nyugadalmára a másvilágon, kisfia életére, s mindenre, ami hirtelen az eszébe jutott.
Lo Chen istennő azonban máshogy képzelte az életet, nem adott már elég időt a mesternek, hogy bevégezhesse küldetését. Őt is egy éven belül a felesége után küldte a másik világba. Li-peng egy ivóban múlatta az időt, siratta veszteségeit. Emelkedettebb hangulatában, és az alkoholtól megnőtt bátorságában beleszalad egy katona kardjába, ami átjárta testét, elöl ment be és hátul jött csak ki. Nem sokára megint együtt lehetett feleségével, csak egy zsengekorú fiúcskát hagyott hátra ebben a világban, szintén Li-peng nevezetűt.

Aratásra hajlott már az idő. Az emberek a nappal kelve hátukra vették zsákjaikat, és elindultak a rizsföldek felé. Sok száz szorgalmas hangya, akik a végkimerülésig dolgoznak, hogy a boly jólétét fenntartsák. De a rizs között nő nagyobb veszedelem is, mint a hadúr állandóan gomolyfellegként fenyegető közelsége. Senki nem tudta, hogyan, sokan úgy vélték, hogy ez is csak a Hadúr egy elvetemült varázslata, és a hét pokol legalsóbb szintjéből hívta elő, de ott volt: egy fűzfadémon. Egyik nap csak ott állt a rizsföld közepén; vigyázta a munkásokat, eszükbe juttatva minduntalan a vörös sárkány égető nyelvét. Nem mentek közelebb hozzá, mert a levelei mérgezőek voltak, aki hozzájuk ért, azt biztosan a halál várta. A falu sámánja tanácsára aratás idején az emberek álarcot húztak arcukba, táncolva, tapsolva követték a rizsföldeken a parasztokat. A fűzfadémon soha nem támadt rájuk, de nem volt szabad közelebb menniök, nehogy a mérges levelek elkapják őket. Az ifjú Li-peng vélt erejétől, mintha rizsbortól ittasodott volna, egészen megrészegülten, nem hallgatott többet a józan szóra, mind közelebb és közelebb táncolt a fához; gúnyolta, csúfolta, úgy nevetett, mint egy őrült. Hívta barátja, anyja barátnője, nagynénje, de mind hiába. Magára hagyták, látták rajta, a szép szó már úgysem segít. Azt gondolták, megnyugszik majd és utoléri őket; a falu népe elindult a faluba a földről. Egyedül Li-peng táncolt és hadonászott szakadatlanul. Olyan volt, mint egy kisegér, amelyik az alvó macska bajszát cibálja, cincogja a macskát, és meg van győződve, hogy az fél tőle. A fűzfadémon megsuhintotta egyik ágával, a fiú összerogyott, holtan.
Másnap reggel az aratók az öreg fűzfa lombjai között találták meg a fiú testét. Senki nem tudja, mi történhetett. Az asszonyok jajveszékeltek, a férfiak csak a fejüket ingatták; a tömegben mind egyre gyakrabban hangzott el a „bosszú” szava.
Hát nem lesz már senki, aki bosszút álljon, hogy ha így a kis Li-peng is meghalt? Senki nem mossa le a szégyent a családjáról – motyogta egy idősebb asszony.
Egy díszes, sárga selyemruhába öltözött férfi tört utat magának a bámészkodók között. Arcát kalap rejtette a fürkész szemek elől, csak térdhajlatig érő, fonott haja tekergett a hátán, mint valami mérges kígyó. Karját egy míves íjon nyugtatta, hátán tegezéből három nyílvessző tollazata látszott. A falubeliek még mindig tanácstalanul álltak, hova temessék Li-penget, mi legyen a gyilkosával, és mi lesz a bosszúval. Az idegen értetlenül állt egy ideig, majd megszólította a mellette álló embert, és megkérdezte, mi történt. A kérdezett elmesélte neki az elejétől, milyen csúfos halált halt az idősebb Li-peng, meg a felesége, és hogy most nincs, aki továbbvigye a bosszú felelősségét. Li-peng családja addig nem nyugodhatik békében, lelkük nem tud a szent hegyre vándorolni örök nyugvóhelyet keresve. Kísérteni fognak. A sárgaruhást megindította, és felháborította a történet, az egész falu előtt letette a fogadalmat, hogy átvállalja a bosszú felelősségét ismeretlenül is, mert a bosszúnak nem szabad elfelejtődnie.
Adjátok kezébe ezt az íjat és ezt a két nyílvesszőt- szólalt meg, kihúzva a tegezből két ezüst nyílvesszőt, aminek a hegyén ismeretlen írásjegyek sorakoztak. Varázsigéket mormolt, majd közölte a falubeliekkel, hogy a halott ember fel fogja emelni, a gyilkosa felé, majd hazafelé, az örök nyughelyére fogja kilőni a nyilakat.
Nem kis ijedtség lett úrrá az embereken, amikor látták a holtnak vélt Li-peng kezében megfeszülni az íjat, és az ezüst nyílvesszőt megcsillanni a fényben, áthasítva a kék eget, a Hadúr vára felé eltűnőben. A döbbenet hangja egyszerre szakadt fel a torkokból. A másik nyílvessző Li-peng édesapja nádfedeles kunyhójának a tetejébe fúródott, kijelölve a fiú végső nyughelyét.
A férfi másnap reggel indult útnak, a falubeliek ellátták rizzsel, a határig kísérték, ott búcsúztatták. Az út viszonylagos eseménytelenségben telt nappal, az alkonyat egy temető mellett érte el a Sárgaruhást. Ott dőlt el, az egyik sírdomb oldalában. A hold az ég fekete vízének felénél úszott még csak, amikor megnyílt a sírhant. Zöldes fény szűrődött ki a gyomrából, túlvilági és sejtelmes. Apró léptek neszezése hallatszott és megjelent egy porcelán finom bőrű, kecses léptű nő. Áttetsző szaténruhát viselt, fodrait fel-felkapta a szél, és fellibbentette azt jáde-kebeléről. Nyakának hattyúívét zöld kendő fogta körül, finoman metszett mandulaarca volt, a haja fekete selyem, kék szeme olyan volt, mint a gleccser tetején viruló gyopár. Jeges tűz égett benne, egészen megbabonázva a vándort, aki nem tudta levenni róla a szemét. A démon odament egyenként minden sírhoz, megérintette őket, azok is ugyanúgy nyíltak meg, mint a legelső, mindegyikből előjött egy-egy női alak.
Körbeállták a megszeppent férfit, táncoltak neki, incselkedtek vele. El akarták csábítani, eltéríteni a céljától. Le akarták csalni magukkal a sírboltba, hogy örökre velük maradjon, a többi kárhozottal együtt szolgálja őket az idők végezetéig, amíg a szent hegy a halandók fölé magasodva az istenek lakhelyéül szolgál. Egy mérges csókkal igyekezett szerződésüket megpecsételni a Zöld démon, ajkaik között már csak egy leheletnyi hely volt. Az est burka megrepedt, és a sötétség ura megfújva kakas-kürtjeit visszahívta az éjszaka lényeit.
A kakasszóra mintha a férfi felébredt volna révületéből, látta a démonnőt eltűnni a sírboltban, hideg borzongás futott végig a hátán. Gyorsan szedelőzködött, és igyekezett minél messzebb kerülni attól az átkos helytől. Egész nap lóháton ülve szelte át a vidéket, kalapját mélyen a fejébe húzva. Néha látott a földút szélén szembe jönni egy-egy parasztot, rőzsét cipelve a hátán. Megálltak, meghajoltak. Az arcát fürkészték, de csak fekete szeme villant meg a fejfedő alatt. Ilyenkor gyorsan el is kapták a tekintetüket, úgy igyekeztek tovább, mint ha arra se jártak volna soha.
Még éppen a nyolcórai várkapuzárás előtt ért a városba, ahol a Hadúr palotája állt. Betért egy ivóba, remélte, megtudhat majd egy-két fontos hírt, ami előremozdíthatja ügyét. Rendelt egy pohárka jázminbort, leült egy sarokban, ahonnan láthatta az egész helyet. Lábát hanyagul feltette a padra, rágyújtott egy illatos dohánnyal teletömött pipára, és figyelt. Látott egy vörös selyemruhába öltözött részeg kurtizánt, vihorászott, csókolgatta a férfiakat. A ruha le volt csúszva a válláig, piros rúzsa elkenődve az arcán. A Vándort megundorította ez a látvány; tekintete találkozott a némberével, és ő elkapta szemeit róla. Egy másik sarokban egy palotaőri egyenruhás fickó iszogatott. Úgy szorította a kancsót, mintha az élete függne tőle, hogy húzhasson még egy kortyot belőle. Búskomoran járatta ujját körbe-körbe a kancsó hagyta körön az asztalon. Motyogott valamit, néha megdörzsölte az arcát, és búskomoran nézett a pohárba, mint aki onnan várja a választ minden gondjára. Mellette az asztalon egy nagy köteg kulcscsomó, amit néha felvett, forgatott, majd egy nagy sóhaj kíséretében, fejcsóválva rakta újra le.
A vándor fogta jázminboros csészéjét, átült a katona mellé. Egész éjszaka iszogattak, az alkohol megoldotta nyelvüket, jobban a kapuőrét, mint a Sárgaruhásét. Ő csak emelte poharát a szájához, de nem ivott. A nagy cimboraságban úgy érezte az öreg katona, rábízhat egy fontos titkot az Idegenre.
Elmesélte neki, hogy azelőtt ő is parasztként tengette életét, volt szép családja, egy serülőforma kislánya. Barátnőivel gyakran jártak le egy közeli patakhoz fürödni. Egy kora áprilisi reggelen, amikor a nap sugarai még nem égetik annyira a bőrt, de már elegek ahhoz, hogy az ember ne fázzon, a Hadúr, a Vörös Sárkány, győztes csatározásból tért hazafelé, útja pedig az ő falujuk mellett vezetett el.
Arany Lótusz – így nevezte meg lányát a kapuőr – szokása szerint a patakhoz ment le fürödni. Ruháit levetette a parton, úgy ment bele a vízbe mezítelen testtel. A Hadúr egy fa mögül nézte márvány fehér testét, karcsú idomait, a vízben megfeszülő, majd újra elernyedő izmokat. Látta a pillangószárnyként remegő szempillák alatt a sötét szembogarakat, a pirospozsgás arcot. Elbűvölte ez a kiforratlan szépség, birtokolni akarta, magáénak tudni, mint egy műtárgyat, régi relikviát. Utasította az embereit, hogy hozzák magukkal Arany Lótuszt.
Sikítás… jajgatás… a lovak patái gázolnak a kis patakba és a falu csendjébe. Arany Lótuszt elfogták, hiába sírt és tiltakozott. Az édesapja kirohant kis házukból a nagy zajra, de a Hadúr megállt előtte fújtató démoni lovával. Odavágott hozzá egy bőrszütyőt teli arannyal, mondván, az a fizetség a lányáért, az őt ért kellemetlenségért. Arany Lótusz lett a Hadúr egyik ágyasa.
Apja eszét majdnem egészen elvette a bánat, elindult, hogy megkeresse.
Itt találtam rá, elszegődtem kapuőrnek, így néha még láthatom. … van ám itt egy titkos bejárat a palotába, egy csapóajtó, az egyenesen az ő szobájához vezet. Ott látom én néha az én Arany Lótuszomat. Ad nekem néhány aranyat, hogy hazavigyem. Most is odafelé indultam … hazafelé – a kapuőr megint csak belebámult üres tekintettel a csészéjébe, és látva, az nem ad neki feloldozást gondjai alól, kiürítette tartalmát, majd töltött még egyszer. Hamarosan feje már az asztalon támaszkodott, részeg álmát aludta. A Vándor óvatosan elemelte a kulcscsomóját, leakasztotta róla a cifra kis kulcsot, amelyik a csapóajtót nyitja; fizetett és megindult az éjszakában.
Mindent úgy talált, ahogyan a kapuőr mesélte: a várfal aljában, az egyik szilvafa tövénél egy nehéz csapóajtó állt. Annak a zárját nyitotta a kulcs. A vándor lassan egy hosszú folyosón találta magát, ahol nem elég, hogy körülölelte a sötétség, de mintha fojtogatta is volna. Magabiztos léptekkel haladt, a nyirkos falnak támaszkodott, nehogy útját veszítse. Negyed mérföldnyi kanyarós, lépcsős bolyongás után az alagút egy ajtóba torkollott. A réseken át beszűrődött némi fény, zajokat hallott. Egy női hang lágy szuszogását, egy férfi elhaló hangját. Közelebb lépett az ajtóhoz, és óvatosan kinyitotta. Valóban a várban volt, egy hálószobában, a titkos ajtó másik fele egy ruhásszekrény volt. A férfi háttal állt neki, azt a törékeny virágszálat ölelte, szívta ki belőle az életet.
Arany Lótusz homályosan tükröződő szemmel nézett az Idegen felé, a Hadúr ölelő karjai engedtek, a lány arcába vér fröccsent. Nem nyúlta a férfi után, hagyta lába előtt heverni; vér buggyant ki a szájából, megfogta a törékeny női bokát. Arany Lótusz nem húzta el a lábát, azt hitte, dühöt fog érezni vagy legalább megvetést, de csak nézte a vonagló alakot maga előtt, és már csak egy távoli emléknek tűnt, egy gilisztának, aki az eső után feljött a föld alól. Bizonyára meg fog halni, de nem jelent semmit, hiszen nem is ismeri.
A Sárga ruhás férfira villantotta szemét, majd az asztal szélén álló, félig kihúzott kardra. Egyszerre mozdultak érte; tompa szakadással hatolt a penge a húsba, és távozott ugyanott a lélek egy halk sóhajjal.