Nagyanyám éjjeliszekrényén állt egy szép cserépkancsó. Teteje horgolt csipkével volt letakarva és pocakjában sok-sok drága kincs, amit mi unokák minduntalan látni szerettünk volna. De csak ritkán volt olyan alkalom, hogy nagyanyánk, minket kislányokat a szőnyegre ültetett és kiborította a kancsó tartalmát. Ó, mennyi kincset is rejtett! Csillogó aranybross maradványa, törött szárú szemüveg, régi pénzérmék, katonazubbony gombjai, réges-régi kitüntetések keresztje, kis ezüstgyűrű, üveggyöngykaláris, amit valamikor még kislánykorában hordott. Igazi elefántcsontból készült legyező és rózsaszín aranyfonállal átszőtt selyemszalag. De maga a kancsó volt számunkra a legértékesebb. Titkon abban reménykedtünk, hogy egy szép nap megajándékoz valamelyikőnket vele nagyanyánk. Ám, amikor kértük tőle a becses jószágot, csak mosolygott.

- Jól van, jól van kislányok, várjatok csak, eljön annak is az ideje! Mert ennek a kancsónak titka van, varázs ereje, szerencsét hoz a tulajdonosára, majd egyszer elmesélem. Legyetek türelemmel!

Azonban sok évnek kellett eltelnie, míg végre megtudtuk a kancsó történetét

Egy álmosító vasárnap délután, mikor csak hárman voltunk otthon, - a felnőttek vizitre mentek a falu tiszteleteséhez, - nagyanyánk a szobaasztal közepére állította a kancsót, eres , dolgos kezével többször megsimogatta rajta a körbe szaladó festett kakasokat, és mesélni kezdett:

- Ez a kancsó már nagyon régi, - kezdte el a történetet, - és azért őrzöm ilyen féltő szeretettel, mert nagyon kedves emlék. Még az én nagyanyámé volt, aki szintén ajándékba kapta az ő szüleitől. Ennek a kancsónak varázsereje van, segít a lányoknak abban, hogy jó férjet találjanak maguknak, tette hozzá huncut mosollyal.
A hosszú évtizedek alatt mindig annak a lánynak a tulajdonába került a kancsó, aki elsőként ment férjez a családból. Mivel ti már lassan eladólány sorba kerültök, így tovább kell adnom a kancsót, annak kettőtök közül, aki hamarabb megy férjhez.
Ekkor még mi messze álltunk a férjhez menés gondolatától, - bár álmaink királyfia titkon már ott lakott a szívünk mélyén -, de azt nem gondoltuk volna, hogy a szép királyfi eléréséhez szükségünk van erre a régi kancsóra is.
Nagyanyánk tovább mesélt.

- A kancsó sok-sok évig ott állt tisztaszobánk főhelyén, a kredencen, gömbölyű hasát kitolva, várta a következő menyasszony lakodalmát, hogy nászajándékként új otthonba kerülhessen. Azokban az időkben mi is ugyan így vágytunk a kancsóra, mint most ti. Mindig nagy szeretettel babusgattuk, minden nap megtörölgettük, fényesre pucoltuk a rajta lévő fekete kakasok gyöngyszemeit. Én már igazi vénlány számba mentem, hiszen betöltöttem a 19. évemet –akkoriban korán bekötötték a falusi lányok fejét -, de az igazi szerelem nem látogatott még meg. Kis húgom, aki három évvel volt fiatalabb nálam - nagyon vágyott erre a kancsóra és roppant irigyelte tőlem azt a néhány évet, amivel idősebb voltam, hiszen emberi számítás szerint én megyek előbb majd férjez és így engem illet a kancsó.
De az élet kiszámíthatatlan és a dolgok rendszerint másképpen történnek, mint ahogy mi elgondoljuk.

Egy fiatal kántortanító került a falunkba. Sudár, magas termetű, hetykebajuszú és olyan gyönyörű énekhanggal megáldott, hogy a marjai lányok majd kiestek a vasárnapi Istentiszteleten a padból, mikor felhangzott ajkáról a "Te benned bíztunk" fenséges dallama. A húgom és én különös áhítattal figyeltük a csodálatos éneket, na meg főleg az ének előadóját. El nem maradtunk volna egy világért sem a vasárnapi áhítatokról. Bizony mindketten beleszerettünk. Este mikor eljött a lefekvés ideje még sokáig sugdostunk a jóképű tanítóról, álmokat szőve, hogy milyen jó is lesz, ha majd valamelyikünket elvesz feleségül. A szép kis tanítói lakás ablakában, hogyan fogjuk öntözgetni a piros muskátlit.
A tanító gyakran látogatott el hozzánk. Apánkkal sokat üldögéltek a tornácon, mi meg ott sürögtünk - forogtunk körülöttük. Jó bort hoztunk a pincéből, megtömtük a pipájukat, egymást túllicitálva számoltunk be a napi sürgős, fontos tennivalóinkról. Persze egy kicsit eltúlozva, had lássa a tanító milyen ügyes, tűzrőlpattant menyecskének való két lány került a közelébe. Ha tehettük odaültünk mi is közéjük és nagyokat hallgatva, bólogatva figyeltük a két férfi politizálását, vagy a napi híreket falunkból.
Volt, hogy mákos kaláccsal, zserbóval kedveskedjünk a fiatal udvarlónak. Azt persze nem árultuk el, hogy valójában a süteményt édesanyánk unokahúga, Terike sütötte, aki árva lány lévén sokat vendégeskedett a házunknál. Csendes, visszahúzódó teremtés volt. Tudta, hogy mint szegény rokonnak szerénynek kell lennie. Csak nagyon ritkán jött ki hozzánk a tornácra, ha ki is ült mindig szorgosan varrogatott, hímezgetett. Nagy buzgalommal hajolt munkája fölé, álmodozva öltögetett, nem is nagyon figyelt a cserfelésünkre. Mi, egymást túllicitálva kínálgattuk a kedves vendéget:
- Vegyen kedves tanító úr, na még azt a kicsi szeletet, csak még egy falatot!
Ha véletlenül a tanító úr az egyikünkre többet nézett vagy szebben mosolygott, bizony irigykedve pillantottunk a másikra. De a tanító mindkettőnkhöz kedves és udvarias volt, egyformán osztogatta bókjait. Így aztán az napról-napra világosabbá vált , hogy udvarolni jár hozzánk a tanító, csak azt nem tudtuk kideríteni, hogy kettőnk közül kinek? Mikor már egy fél éve járt a házunkhoz, édesapánknak is feltűnt a gyakori látogatás. Többször tréfásan meg is jegyezte :
- No lányok, itt hamarosan új otthonba kerül a kakasos kancsó, csak azt nem tudom, hogy ki lesz a szerencsés ! Mi meg csak irultunk-pirultunk, egy világért sem árultok volna el, hogy bizony mi mind a ketten beleszerettünk a tanító úr szép bajuszába.

Egy szép, őszi verőfényes vasárnap délután, mikor már az édes musttól részeg méhecskék döngicsélték körbe a tornácon végigfutó érett szőlőfürtöket, megjelent a tanító. Mindnyájan kint üldögéltünk a lugas alatt, beszélgettünk és kicsit el is pilledtünk a szeptember végi napsütésben. A tanító az öreg kurátorral érkezett. Szépen ki voltak öltözve mindketten, látszott rajtuk, hogy valami nagyon fontos, ünnepélyes mondanivalójuk van. Azonnal felélénkültünk, hamar még két széket hoztunk ki a tisztaszobából, amit csak igen jeles napokon használt a család. A vak is látta, itt bizony leánykérésre kerül sor. Még édesapám is kivette szájából a mindig ott csüngő pipáját. Mi Jolánkával egymásba karolva, remegő térdekkel álltunk az asztal mellet, még egymás szívdobogását is tisztán hallottuk. Jaj, most fogja megkérni az öreg kurátor a tanító számára valamelyikkőnk kezét, de vajon ki lesz az? Az öreg Varga fel is állt, nagy akkurátusan, kenetteljesen, hosszú bajszán egyet pödörve, torkát megköszörülve kezdte el a mondókáját:

- Tisztelt tekintetes uram, tisztelt tekintetes asszony, engedjék meg, hogy mély tisztelettel megkérjem kiváló kántorunknak, a mi kis falunk nagyra becsült tanítójának, Farkas Elek úrnak gyámleányuk Kiss Terike kezét.
Még a lemenő nap is megállt egy pillanatra az égen, akkor volt a meglepetés. Mi félholtra váltunk. Azt hiszem a szivárvány minden színében váltakozott az arcunk. Még jó volt, hogy karoltuk egymást, mert bizonyára összeestünk volna a kérés hallatán.
- A Terikéjét? Csodálkozott apám is. De aztán csak hamar magához tért és Terikére nézett, aki fehéren , mint egy szép gyöngyvirág emelte fel a varrásból ezekre a szavakra a fejét. Arca a fehérből rózsaszínre, majd pirosra váltott.

- No Terikém, hát szólj már te is valamit. Leszel-e a tanító úr felesége?

A tanító úr gallérja eközben már igen szorosnak bizonyult, nagy meleg barna szemei olyan szerelmesen lesték Terike válaszát, hogy még a jéghegy is megolvadt volna ennyi szerelmes pillantás láttán.
- Szólj már kislányom, mit szólsz te ehhez, sürgette meg a válasz édesapám.

Terike erre felállt, a kézimunkát letette az asztalra, könnybe lábadt szemmel, szégyenlősen, de boldog mosollyal nyújtotta mindkét kezét az esdeklően néző tanító, az én drága emlékű dédapám felé.

Így került a kakasos kancsó először még a Kiss Terézia almáriumába, hogy onnan majd hosszú évek múlva anyai nagyanyám kelengyéjét gazdagíthassa .
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------
A kakasos kancsó ma is megvan, itt díszeleg a szekrényembe, várja a következő szerelem érkezését, hogy ismét tovább vigye a boldogságot, szerencsét hozva új tulajdonosának.