Ámor nagyon unatkozott. Ilyenkor, tavasszal, mindig kevés a munkája. Túl sok a fiatal szerelmes, neki alig akad dolga.
A park most ébredezik téli álmából. Az első, melegebb napsütésre a félig még fagyos földből kidugja fejecskéjét a hóvirág. Szépen elrendezi fehér fodrait, és lehajtott fejjel, szemérmesen fogadja a napsugárfiúk üdvözlő csókját. Körülnéz, és boldogan állapítja meg, nincs nála szebb virág a földkerekén. De eltelik néhány nap és egy reggel bódító, édes illatra ébred. Kíváncsian emeli fel a fejét, hogy lássa, honnan jön ez az illatfelhő? Ekkor veszi észre a bokor alján zöldfodros ruhájában, fején kék kalappal az éppen szirmait bontó ibolyát.
- Jaj, de örülök neked, olyan egyedül voltam. Te még nálam is szebb vagy, hiszen olyan a szemed, mint a kéklő ég, szól elragadtatva.
A kis ibolya szerényen meghajtja magát a tavaszi szélben, visszamosolyog a hóvirágra, és csodaszép szemeit az égre emeli.
Pillantását hamar elkapja egy pajkos napsugárfiú, huncutul rákacsint, és szélkisasszonnyal végigszáguld a park bokrai között.
- Jaj, de jó élni, halihó, halihó – fütyörészi vidáman.
Mindenki örül és elégedett, csak Ámor nem. Itt ül álmosan, kókadtan egy rügyező rózsabokron.
- Dolgoznom kellene, hiszen ma még nem jutottam semmire, szól félhangosan.
- No hiszen, nagy munka is az, kacag gúnyosan fülébe az egyik napsugárfiú.
Ámor mérgesen vonja össze a szemöldökét, valami sértőt akar válaszolni a pimaszságra, de napfény úrfi már messze jár.
Aztán lustán ásít egyet és megigazítja a hátán lévő tegezét. Szerelem nyilacskái a mozdulattól vidáman felkacagnak.
Ekkor az úton megjelenik egy fiú és egy lány. A szemközti iskolából jönnek. Unottan lépkednek egymás mellett, és közömbös dolgokról beszélgetnek.
Ámor, ahogy megpillantja őket felélénkül. Gyorsan előrántja kicsinyke arany-nyilát, íjára tűzési és megcélozza a fiút. A nyíl megvillan a nap fényében, és szélsebesen száguld a fiú felé, meg sem áll a legényke szívéig.
A fiún édes borzongás fut át, előre hajlik és csodálattal néz a lányra. Hiszen szép! Hiszen ez a lány a legszebb az egész osztályban, sőt az égész világon - állapítja meg. Ellenállhatatlan vágyat érez, hogy megsimogassa a kislány barna hajfürtjeit.
- Viszem a táskád, ajánlja fel, és mindenáron meg szeretné érinteni lány kezét is.
Ekkor röpíti Ámor a másik nyilát, egyenesen a lány szívébe. Az összerezzen
és közelebb húzódik a fiúhoz.
- Köszönöm, hogy viszed a táskám, szól ragyogó mosollyal és tekintete egy pillanatra, megtapad a fiú széles vállán.
- Milyen erős is vagy te Bence, sóhajt föl.
A fiú büszkén, boldogan fogja meg a lány feléje nyújtott kezét.
Ámor elégedett. Bár, mostanában valami nagyobb feladatra vágyik. Milyen szemtelen volt az a tehetségtelen napsugárfiú - gondolja. Akinek egész nap semmi más dolga nincs, csak cicázik a napsugár kisasszonyokkal, szellőlánykákkal. De aztán belátja, igaza van, túl egyszerű most a munkája, ő többre lenne képes. Ezek a fiatalok olyan hamar lobbannak lángra, nincs benne semmi kihívás. Nehezebb, nagyobb dolgon töri a fejét.
Valami rendkívülit akar, olyat, hogy elcsodálkozzon a világ. Mert mi van abban, ha két fiatal szív egymásra talál? Egy kis tavaszi napsugár, egy kis balzsamos levegő, a föld semmihez sem hasonlítható ébredező illata, az ő gyors nyilacskái és már kész is a szerelem. – Ez nem kunszt, állapítja meg.
Bosszúsan rázza meg maga alatt a rózsabokrot.
- Olyan unalmas minden, és lemondóan int, inkább alszom egyet, - a mai feladatomat már teljesítettem - vonja meg a vállát.
Éppen kényelmesen elhelyezkedik egy üdén zöldellő ágon, hogy aludjon egy jót, amikor a sétányon feltűnik egy nő és egy férfi. Már nem fiatalok. Két komoly tanár lépked felé. A nőnek őszszálak csillannak hatalmas kontyában és a férfit, pedig már szinte teljesen megfosztotta haja ékességétől a múló idő. Jóval túl vannak az ötvenen.
Ez az, kacag fel Ámor.
- Na, most megmutatom ennek a beképzelt napsugár ficsúrnak, hogy mit tudok!
Előkapja az íját, és már céloz is, egyenesen a tanár szíve felé. A nyíl neki ütődik a férfi kabátjának, és meggörbülve hullik a földre. A férfi meg se rezzen.
- Jaj, de buta vagyok, villan át Ámoron. Hiszen ilyen vastag tavaszi kabáthoz, nagyobb nyilat kell használnom. Gyorsan keresgélni kezd, de csak egyetlen nyilat talál, ami alkalmas arra, hogy a kabát vastag szövetén áthatoljon.
- Nem baj, a nőnek biztos elég lesz egy szabvány nyíl is – állapítja meg. És már suhan a nyíl, és a lövés talál. Ámor boldogan tapsol. Sikerült! A férfi érdeklődve néz föl, arcáról eltűnik a komorság és bátran, mosolyogva, örömittasan fordul a nőhöz.
- Mária kedves, ugye megengedi, hogy elkísérjem? Olyan gyönyörű tavaszi nap ez a mai. Igazán jól áll magának ez a zöld kosztüm. Milyen szép ma! Úgy szeretném megcsókolni, hadarja egyszerre.
A tanárnő megdöbbenve mereszti szemeit a kollégájára, és rémülten hőköl vissza.
- Megőrült, Béla, mi ütött magába? Haza találok én magam is. Hirtelen sarkon fordul, és ott hagyja a kétségbeesett férfit.
- Jaj, jaj, gyorsan – gyorsan, hol is a nyilam, rémül meg Ámor. Ha csődöt mondok, ki fognak nevetni, micsoda szégyen! Újabb lövéssel próbálkozik, de a nyíl kicsorbultan bukik alá, nem tud beférkőzni a nő szívéhez.
Ámor kétségbe esik!
- Ajaj mit tettem! Ismét próbálkozik, de semmi eredmény, a nő szíve mélyen el van rejtve, a kis tavaszi kabát bástyaként védi.
- Hihi – hallja a napsugár fiú ismert gúnyos kacaját a háta mögött
- Na, te nagyokos Ámor, most mit csináltál? Te tehetségtelen kontár! Ez a te híres, nagy emberszereteted? Mit tettél azzal a szerencsétlennel? Látod, milyen sápadt, hogy fáj a szíve, megszégyenítetted, boldogtalanná tetted. Talán, szegény bele is hal a fájdalmába!
Ámor védekezően, felháborodottan legyint.
- Á, ez a nő már öreg, ezzel nem lehet mit kezdeni, kiabálja kivörösödött arccal.
Aztán elgondolkozik. Most kellene megmutatnia, hogy mit tud! Itt a ragyogó alkalom, hogy bizonyítson.
- Nem adom fel, csak azért sem adom fel!
Valami segédeszköz kell, valami, amitől a kabátka anyaga vékony selyem szövetté változik, és a nő szíve elérhető lesz.
Gyorsan a férfi vállára telepszik és súgni - búgni kezd a fülébe.
- Menj utána te mamlasz, csak nem hagyod, hogy elmenjen? Hiszen szereted, látod, még mindig milyen szép és a mosolya akár egy angyalé. Nézd a bokrok alján nyíló hóvirágot, és ott pompázik, kéklik az ibolya is. Egész virágszőnyeg borít mindent. Szedj egy csokorral és fuss utána!
A férfi szétnéz, nem lát-e a parkőrt valahol.
- Igen, lopni fogok. Virágot lopni, úgy, mint régen, nagyon régen, mint ifjú koromban.
Szíve gyorsabban kezd verni, ismét húsz évesnek érzi magát. Könnyedén lehajol, és gyorsan tépni kezdi a park ékességeit. Már egy egész kis csokor van a kezében.
- Mária, Mária, kérem, várjon meg, nem akartam megbántani! Fogadja el tőlem ezt a kis csokrot. Kérem, ne siessen úgy, ne hagyjon itt! Hiszen szeretem magát, már olyan régen szeretem!
A nő megtorpan, és mérgesen tekint a férfira.
- Hagyjon már Bála, miért bántotta azokat a szerencsétlen virágokat? Majd fizethet, ha elkapja a parkőr.
De ahogy a feléje nyújtott virágra néz, arca meglágyul és a szeme, már mosolyog.
- Maga lopott, virágot lopott, - értem. Szíve egyszerre megtelik melegséggel, és már nem haragszik a férfira.
- Istenem, milyen buta fiú maga Béla, ilyet tenni, ilyet tenni! Zsörtölődik, de a hangja lágyan simogató.
- Milyen régen kaptam virágot, már az idejét sem tudom. Köszönöm!
A nő szeme csillogó lesz, barátságosan nyújtja kezét a virág után és beleszagol a mámorító illatba.
Ámor diadalmasan néz széjjel. Győztem, sikerült rikkant fel. Ezek szerelmesek! Legyőztem az öregséget!
- Na, hol vagy te senkiházi, fordul a csodálkozó napsugárfiú felé.
- Láttad, milyen nagyszerű vagyok, látod, mire vagyok képes!
A napsugárfiú elismerően bólogat. Vállon veregeti a diadalittas Ámort, és most már ketten suhannak a park rügyező fái között, újabb áldozatokra lesve. Hiszen olyan sok még a boldogtalan, magányos ember. Tudják, rengeteg dolguk van még ezen a tavaszon.