Égre néző, fennakadt szemekkel,
Földön, szánkkal túrva zabáljuk a spenótzöld füvet.
A réten, melyet egykor úgy szerettünk.
Szemünkben cinkos, sunyi fény:
Jól tesszük, vagyunk - magunknak kellünk még!
A lencse ránagyítja gülü tekintetünk.

Nagy kakasok keveregnek a konyha kövén,
Mint gyermek bádog kismotorja, önmaguk körül forogva.
Tollak, ott hevernek a délután ferde fényében.
Gyantás madzagok, pengenek feszülve, por száll belőlük!
Furcsa szerkezetben, dallamra kering a régi, kopott,
Galléros, pettyes, fehér ruhájú pléhbohóc.

Keringenénk mi is a dallamra, de jaj, jön már:
Harsány száját kancsóra tátva, jön!
Tücsök mester, micsoda sok kellem, zengő-zene, zörej,
Néhol fals a kürt, reccsent, tiráda, dob, semmi szonáta!
Mindehhez savó szem, amint az dukál,
Oldalról és lentről pillant, ilyenkor zenéje halkul, hamiskás.

Megfeszülnek azok, a gyantában pácolt húrok,
A Tücsök számára nekünk kell zenét húzni!
Izzadt, kopasz kobakját simítja gézzel, csippent is a szemével és:
Csorba dallamot oboál, ecetes szag jön mellé.
Tátva már a száj, benne csíkokban,
Laza, fogakat hidaló fonálként, remeg a tajtékos nyálméz.

Kollégák csokra rázendül, barna bakancshangon,
Ferde szájakhoz boldog szemek.
Úgy, úgy! Erőből egyet ért és egyet akar a sereg!
Mézet, meleg kenyeret, ökölnyi rezgő húsokat megenni,
Húzni a csobolyóból, bajuszon csurgatni, kézfejjel törölni:
Jól mondom? Hát olyan nagy baj, olyan nagy kérés lenne ez?

Jár, jár, jár! Kell nekünk! Tettünk érte, ha pedig úgy kérte,
Félighunyt szemmel félrenéztünk.
Gülü úr, kedves Tücsök! Dülledő gazdánk, még, még, Nagyúr!
Fodros száját csücsörítve, hunyt pillákkal piroslik, lágyan ring,
Most már halkan cirpel, s a lényegre térve tervet mormol.
Laska fülek szomjasan szívják cseppenként, nyelik a Tücsöknektárt.

Háborúban - mert lesz! - nem kell a bohóckodás!
Nevetni lehet, szeretem a viccelkedést:
Savó szemében huncut fény, majd ha ütünk, akkor röhögjenek!
Háháááá, uraim, háhááá!
Messziről jöttem, sok a tennivalónk még, jöjjenek mind, dalra fel!

Persze, hát, mint ahogy ilyenkor dukál,
Hull a forgács, jelzi nagy buzgalmát az Ügynek.
Rágnak az állkapcsok, duzzad a bőr dolgos izmokon, rángó,
Verejtékes pofákon diadalmas mosoly:
Ez jó! És jó, mer jó! Akkor is jó lesz, ha beledöglötök!

Égre meredt tekintettel fekszünk, a
Földön, abban a végtelen, spenótzöld fűben.
A réten, melyet egykor úgy szerettünk.
Pettyes bohócruhánkról lepattogott a máz, rugónk lejárt.
A Nagy Kakasok felcsipegettek mindent,
Csak a rovarok zörgik húrokon, a szántóföldek monoton dallamát.