Laci, a nagy vadász
Szegény őzsuta, emlékére


Gyere el hozzánk, látogass meg! Eszünk jókat, meg elmegyünk vadászni. Ezzel kecsegtetett tavaly nyáron a Laci, mikor a bográcsban kevergette a csülökpörköltet, az üdülő kertjében.

Még szerencse, hogy fából, szép kis tetővel ellátott, padok vannak, mert végül annyit ettem, hogy csak terpeszkedni tudtam. Neje a Kriszti, meg borral kínált, de én bodza szörppel is le tudom csúsztatni a finomságokat. Szerintem, a másik Karcsi mosolygása is, inkább nekem szólt, mert biztos öröm volt nézni, hogy állandóan eszek. Vele csínján kell beszélnem, hajdanában a gímiben, az én nejemnek akart udvarolni, de a Kati, már akkor is válogatós volt, neki a bátyja tetszett jobban. Na mindegy, ez már a múlté, sohse tudja meg, miről maradt le.
Legfeljebb, az Erzsi mesélhetne, hogy ő, milyen szerencsés lett.

Szeretek enni, de elutazni, ezért messzire? Hiába hívnának. Vadászni viszont, még nem voltam soha. Igaz, gyerekkoromtól már van légpuskám, sok-sok veréb bánatára, meg néhány vadgalamb, és varnyú, puskavégre akadt. El-elkap a hév, még mostanában is, de a madarak okosak, ha puskát látnak a kezemben, már repülnek is el, be sem várnak. Még szerencse, mert mindig vívódom, hogy megriasszam csak, vagy találjam is el, őket? Szidhattok, én sem vagyok tökéletes.

Persze, halász, vadász, madarász, egyforma ember.
Tudod? Először csak arról beszélnek, hogy alig bírták el a halat, egy kézzel, amíg a haver lefényképezte őket, aztán pár pohár után, már azt magyarázza egyikük, hogy óriási volt, miközben a homokba, egy faággal, többet is arrébb lépve, próbálja lerajzolni, a harcsa szemét.

Na, ahogy emelkedett a hangulat, a meleg nyári estén, úgy nőtt nálunk is a Laci licitálása.
Ismerlek, tudom, hogy nem bírsz egy helyben állni, hát pecázni ne is menjünk, pedig a kertünk alatt, a Rába partján, a vízben, tudok egy forgó, örvénylő helyet, mellette még rabló halak is vannak, kezdte a beszélgetést. De meglátod, ha kiengedem a vizsla kutyámat, az minden fűcsomót, bokrot, végig kajtat, lesz ott fácán, csak győzzük hazavinni.
Nekem, közben azon járt az eszem, hogy mindig papucsban járok, hogy fogok tudni utánuk loholni? De persze, bölcs ábrázattal, tettetett érdeklődéssel, okosan bólogattam. Igaz, néha felszisszentem, meg közbeszúrtam, hogy na ne mond! Mert már az őzeknél tartottunk, pontosabban ő, meg már kezdtem hallani a vaddisznók röfögését, akkor még nem voltak az asztal mellett, terítéken, de meg se várva, a folytatást, már dideregni kezdtem, mert a szarvas bőgésről, nekem is vannak homályos emlékeim. Közben a Karcsi jobban kigombolta az ingét, a Kriszti a süteményeket vette elő, a Laci a beszédtől egész kipirosodott, én újabb hideg bodzát kaptam, meg valami lesajnáló pillantást, a Kati és az Erzsi másról beszélgetett, szóval, telt-múlt az idő, de én akkor is csak dideregtem.

Az úgy volt, hogy az Antal Ágival mentünk ki az első őszön, szarvasbőgést hallgatni, Sopronban a Lövérekbe. De mikor elindultunk, még melegem volt, vékonyan öltöztem. Aztán mire felértünk a Károly kilátóhoz, meg ácsorogtunk is, a sötétedő erdei utakon, hallgatva egy-egy bika, még erőtlen hangját, hát bizony, ott már hűvös volt. Igaz, valami rám ragadt a bikák hevéből, de azt az Ági, felháborodott hangon lehűtötte, ott nyomban. Egy idő után, haza is indultunk, dideregve és lógó… Mire gondoltál? Hát persze, hogy orral! Nem is próbálkoztam többet az Áginál.

Szóval a cserszegi fűszeres közben, az őzeknél tartottunk, de a második palack Cabernet Sauvignon felénél, már akkora agancsa volt az egyik bikának, hogy a legnagyobb üstben lehetett csak kifőzni, hogy az újonnan épülő falon, majd elférjen. Az nem derült ki, hol lesz az új fal, mert nagyon szép lakásuk van, s ott, már minden hely foglalt, valamilyen trófeával, de én bölcsen hallgattam. Meg tudod, a bodza, még mindig nem hozott lázba, hát megint mögöttük kullogtam. Kezdtem kihunyni, mint a tűz a bogrács alatt. Mit nem értesz?
Persze, hogy a vadkannak is akkora agyara volt, hogy Zrínyi Miklós újra belehalna a találkozásba.

Árverés volt Oberpullendorfban, tizenegykor, minket meg, kettőre hívtak, ebédre, Püspökmolnáriba. Hát, igen, a sztrádalehajtót megint elvétettem, így már a bécsi bolhapiacról, késve érkeztem, de még nekem is jutott sorszám. Pár gépet néztem előző nap, olcsón megvenném, ha úgy alakul, de itt hamar kiderült, ez nem az én napom, nem az én helyem.
Másfajta árveréshez szoktam Ausztriában, ez túl drága hely, nekem.

Pont kettőre értem a házuk elé. Kriszti éjszakás volt, de az ebédet már csak melegíteni kellett. A Kati közben telefonált, hogy otthon ömlik az eső, elinduljon-e? Gyere, itt majdnem süt a nap, igaz, valamicske szél, fújdogál. Laci dolgát intézte valamerre, későbbre ígérkezett.
Gyönyörű, új konyhabútoruk van, én még nem is láttam. Igaz, tízévente vetődök erre. Vadpörkölt volt. Meg valami hatlapos, vagy mi, csak azt tudom, hogy sok töltelékkel.
Édesszájú vagyok. Szeretnek is ezért a lányok, még ha dühöng is az asszony.

Na, azért, világosban, mindenki előkerült. Még egy harapás süti, még egy pohár narancslé, lélekerősítőnek, és indulhatunk is, vadászni.
Nekem kicsi lett, mutat a Laci a 45-ös, béléses, középhosszú szárú, új, gumicsizmára, próbáld föl. Pont jó a 43-as lábamra, irtó mázlim van, gondoltam.
Gyerünk, lássuk a vadat, rajtam semmi nem múlik.

Puska a csomagtartóba, töltény a zsebbe, mehetünk. Nem messze a falu végétől állunk le, egy földút elején. Vegyél sapkát is, meg itt egy párna, nesze, biztat, mert látja, hogy zöldfülű vagyok. Vigyázni kell rám, mint egy gyerekre. Nem bánom. Új csizmámban peckesen megyek mögötte az úton, aztán letérve, majdnem orra bukok egy barázdában, de hátra se néz, szerintem már lélekben a vadászatra készül, közben valahol engem, kezd elfelejteni.

Csendben elmentünk az első vadles mellett. A szürkületben, messze arrébb, meglátok egy másikat, az erdősáv szélében. Mellettünk felszántott kukoricás, néhol a szára még kilátszik. Menjünk. De mit keresne itt egy vad, azt nem értem. Szerintem, amúgy is csak az ígéretét akarja betartani, voltunk vadlesen, feladat kihúzva, látogatás viszonozva, mehettek haza.

Elég rozoga tákolmány, de szólni nem merek, int, menjek fel. Fönt se bizalomgerjesztőbb. Egy deszka középen, talán ezen lehet ülni. Ő is feljön, mindketten állunk, együtt nézünk előre, a semmibe. Távcsövön igazít, valamit a csőre szerel, de már nem látok nagyon. Aztán oldalba bök, s hirtelen nagy fény lesz, mert egy fényszóró gyullad ki a cső végén, azzal pásztázza a szántást. Most látom, valami táska van az oldalán, abban lehet az akkumlátor. Kicsit párás, ködös a levegő, ahogy körbenézünk, de bizony lámpa nélkül, nekem elég semmi képem van, a vadlesről lenézve.
Sokat ehettem, mert kezdek elálmosodni. Először csak düledezek, kicsit restellem is, de aztán eszembe jut, hogy a párna, amit szorongatok, talán azért van, hogy ráüljek. Sokkal kényelmesebb úgy. Igaz, vállunk összeér, mert ő is leül, de így jobban összehúzhatom magam, meg kicsit neki is tudok dőlni, a les, oldalának. Valahol varjú károg, de semmi nesz, semmi mozgás. Az álom és az ébrenlét határán egyensúlyozom. Mögöttünk ágak törnek, az ártér fái között. Szerintem a száraz ágak esnek le a fáról, az enyhe szélben, de ő vaddisznókat emleget. A szél ellenünk van, azért nem jönnek ki, mondja, vagy hallom, már nem is tudom, csak bólogatok, a fejem előre esik, úgy szenderedek álomba.

Már jó ideje aludtam, egyszer talán szólt is hozzám, vagy az ágak ropogtak megint mögöttünk valahol, az egyre sötétebb és sűrűbb erdőben, de valami marhaságot álmodtam, meg talán veszekedtem is valakivel, mert hirtelen, elementáris erővel tört ki, belőlem, . .
akúrvaéletbe bazdmegmitörtént??!!

S felugorva, érzem, két térdemet üti meg a deszka, ahogy lábközé véve ültem, vagy aludtam rajt eddig, közben a párna leesik, de nem látok semmit, füstszagot érzek, a dobhártyám majd beszakadt, remegek a dühtől, a francba kell így felébreszteni, hülye vicc volt! De csak zihálok, újabb hang nem jön ki a számon, őt keresem, pedig majd kilöktem, ahogy felugrottam, de csak a fűst csípi a szememet továbbra is. Semmit nem látok, próbálok mélyeket lélegezni, újra szólni nem merek, még rémlik, a fegyver az ő kezében van. Idegesít, hogy nem szól egy szót se, még mindig remegek és bambulok egyszerre, miközben a hideg fut végig a hátam közepén, a gerincemen.


Aztán végre fény gyúl, valamerre, tőlem balra világít egy helyre, de nem látok semmit, köd van, meg még a fűst sem szállt fel.
Van ott valami, mi történt? Szakad ki belőlem végre egy szuszra a kérdés, s érzem, kicsit megkönnyebbültem, már a fejem is mozdul, de nem tudom, merre nézzek, mert közben újra sötét lett.

Egy őzet láttam csak, mondja nyugodt hangon. És-és??? Értetlenkedek türelmetlenül, és főleg bosszúsan, mert csak kábít, szerintem magában rajtam röhög, a hülye zöldfülűn, de nem válaszol, csak mozdul, indul lefelé. Hé, hé! Itt ne hagyj, nekem feleségem, gyerekeim vannak, engem várnak otthon, de rám se hederít, már leért, megy előre, egyenesen a szántón.

Rohannék utána, de közben sáros csizmám megcsúszik az egyik létrafokon. Jut eszembe a párna! Visszamászok, megmarkolom, kapaszkodok, létrafokot keresek újra, inkább lekecmergek, mint mászok, rohanok a hang után. Két sáros csizmám összeragad, párnát szorongató kezemre esek. A francba, mi jöhet még, meddig tarthat ez a szívatás, de nincs időm jajgatni, fölugrok. Na jó, inkább próbálok felállva menni, végre felébredtem, elvesztettem az irányt, amikor újra fény gyullad.

Már megtettünk vagy harminc métert, de vagy hetven-nyolcvannal előrébb világít, nem látni semmit. Kicsit az erdő felé mozdítja a fénycsóvát, s pár lépéssel arrébb, ott már füves rész van, a szántás mellett, valami tenyérnyi, fehér foltot látok meg. Egyszerre indulunk, de ő előbb ér oda, közben végig világít. Most már én is látom, egy szép nagy őz, fekszik élettelenül a gazban. Még mindig nem tudom, a szívatásom, hol tart, hát sértően mondom neki, ez is csak díszlet, napok óta itt hever. Kaján vigyorral lépek oda, fogom meg egyszerre a két hátsó lábát, s emelem föl. Puhán hajlik az élettelen test. Már erőlködök, látom két első lába, összekuszálódva lóg, de hirtelen alatta a vértócsán megcsillan a lámpa fénye. S már én is érzem, hogy a lábán a szőr selymes, puha, meleg, s felébredve eddigi riadt állapotomból, most az én arcomra ül ki a pír. Te jó ég, én egy éles vadászaton vagyok! Mellettem csendesen áll a Laci, már kezével tartja a lámpát, fegyvere a vállán. Felrémlik, egyik csöve még töltve, de csak néz rám, nyugodt szemekkel.

Visszaengedem a vadat a földre, kicsit meg vagyok szeppenve, úgy nézek rá, mintha aludna, aztán meg… De nincs időm tovább merengeni, a Laci szól kedvesen. Vigyük. Újra nyúlok a két hátsóért, ő az elsőket fogja, meg a fegyvert szorítja, s már indulunk is, valamerre a sötétben, mert a lámpát eltette. Nem merek nyögni, meghajolva megyek, másik kezemmel, ahogy markolom a párnát, egyensúlyozok. Most tűnik fel, hogy valamit azért lehet látni, nem is teljesen vak sötét ez a decemberi éjszaka. Az erdősávhoz érve, megpihenünk, aztán a párnát tartó kezem kerül sorra. A fák között már lassabban haladunk, mikor egy újabb pihenőnél, egy tisztáson, a Hold gyér fényénél, mintha a Laci arcán, valami büszkeség félét pillantanék meg. Tényleg! A fenébe, eddig meg se dicsértem, pedig annyit én is meg tudtam állapítani, jártam lövész klubba, hogy úgy találta el az őzet, ahogy a vadász tankönyvekben, le van, írva.

Gyorsan dicsérem, hangomban őszinte kedvesség és szeretet van. Ő is ember, jól esik neki. Megoldódik a nyelve, mondja a magáét. Tudtam én, hogy be kell írni a füzetbe, mert ma találatunk lesz. Na ezt nem értem, de nem is kell, mert indulunk tovább, még egy szakasz, vissza van az autóig.

Mit? Hogy? Mit makogsz? Hát mi lett volna az őzzel? Nyiss ki egy szakácskönyvet, aztán nézd meg, mi lesz az őzgerincből, a combokból, meg a …. Jaj, de értetlen vagy! Mért, mit gondoltál? Totem állat, indián sátorban? Hülye! Látom, városi, papírkukac vagy, te is!

Na jó, megmosakodva, akkor most igyunk! Ha választhatnék, inkább együnk! Jó, jó, legyen felváltva, mindkettő. Én eszem, ti isztok, mondom én, belenyugvóan.
Hogy mit beszélgethettek késő éjjelig, nem tudom. A Kati, meg a Laci az unokatestvérek, nem én.
Én hamar indultam befelé. Ennyi izgalom, ennyi élmény után? Muszáj lefeküdnöm. Meg a dobhártyámat is pihentetni kell, késő van, elfáradtam. Városi embör vagyok, mért piszkáltok?



Krisztinek lett igaza, ez a lapos francia ágy, nagyon kényelmes. Próbáltam kisütni, hogy mennyi lehet az idő, mikor felébredtem, de nem jöttem rá. Éhes voltam. Tudtam, reggelihez már késő lehet, ebédhez még korai, hát felöltöztem, s az udvaron hagyott sáros csizma, csutakolásába fogtam bele. Hagyd csak, majd én megcsinálom,- hallom egyszer a Laci hangját, hátam mögül. Nem-nem, majd én! Erősködtem. Van nekem bőr a képemen, még ha kicsit, vastag is. Úgy csillogott egy idő után a csizma, hogy szebb lett, mint újkorában.
Nem tudtam én még akkor, hogy karácsonyra, ez kerül a fa alá, tőlük, ajándékba.

Nagyapám - Atya - mesélte mindig, hogy a Vág partján, Felvidéken, Negyeden, sokszor tettek ki hurkot, a fácánoknak. Kölök! A legfinomabb leves abból van! Lehet, de én nem ösmérem, mifelénk nem szoktak olyat főzni, mondtam mindig magamban. Talán vendéglőben ettem már, de ott mindig kétségeim vannak, mert szerintem porból, vagy valami kockából van. A biztos csak az, amit beírnak az étlapba. Hogy mi kerül a tányérba? Abban, szerintem, a pincér sem biztos.

Szóval, nagy meglepetésemre, a vasárnapi asztalnál, az első fogás: Fácánleves, alias házi módon, Kriszti féle, fűszerezéssel. Barátom! Ha ettél már finom, omlós, enyhén rózsaszínű húst, gyöngyöző, arany pöttyökben, úszkáló levében? Hát ott kellett volna lenned! Minden igaz, amit Atya mesélt róla. Ezután, a varnyúk között is a fácánt keresem, ha elkap a vadászszenvedély.
Ne dumálj már! Most is itt érzem a számban. Hagyj békén, nem mesélem el a másik két vadfogást, meg a köreteket, a savanyúságokat, innivalót, süteményeket, mert akkor kimegy a számból az íze. Jaj! Bocsánat, nyelnem kellett egyet.

Szomorú szívvel, de sok élménnyel gazdagabban vettem az irányt, ebéd után, hazafelé. Közben magamban emésztettem a sok finomságot és a történteket.
Azt nem mondom, hogy elfelejtettem azt a hétvégét, de van énnekem mit csinálni, máson, máshol jár az eszem. Ne idegesíts, hogy munka után még írjak is róla!

Tegnap, év utolsó napján, még több dolgom is volt. Délelőtt leltároztam, mint ilyenkor mindig. Közben a Grünfi Gabi telefonált, hogy a Bécsben vett kétsúlyos, félütős órámat megjavította, vihetem. El volt készítve a helye, az ágyunk fölött, pont az én oldalamra került. Felakasztottam.

Már elkezdődtek a szilveszteri műsorok a Tv-ében, meg a telefoncsörgések. Nem is értem, miért pont ilyenkor jutunk mindenkinek eszébe? Nem számít, ez a Kati reszortja, ő úgy is szeret dumálni, mindenkivel. De most engem hív, hogy a Laci. Na jó, ide nekem a medvét is, pontosabban a vadászt is! Nevetve meséli, hogy ott ülnek az Erzsiéknél, Rumban. Menjünk mi is, jó meleg van, az asszonyok, már neki is vetkőztek. Gazember! Tudja, hogy a nők a gyengéim. Ő is a Karcsival, gyűri le, a sokadik pohárral, mert ünnepelnek. Magamban, most van az ideje, de igyekszem kedvesen, mi több, lelkesedve válaszolgatni. Aztán akadozva, szerintem, utólag arra gondolok, hogy a harci láz még benne volt, meséli, hogy délután átment Molnáriba, az ottani erdőt bejárni. S egy gyönyörű szarvasbikát, ejtett.

Oppá! Hát erről szól az ünneplés? Most lett igazán miért, vigassággal búcsúztatni az óévet! Azért a kehe is dolgozott benne, egykét pohár után, mert nevetve odavetette, na okoskám, ezt írd meg, erről írj verset. Oppá! Hát erre kellek én? Nem a szarvas pörkölthöz. Oppá! Ebből nem esztek, tüsi vadászkáim! Mit gondoltok? Most, hogy végre lazsálhatnék, hát volna eszetek, ti eszem-iszom, én meg, szenvedjek, püföljem a betűket? Egyébként is, hogy a fenébe, lehetne leírni, pont a Laci dolgait? Amikor tudom, hogy szeretik, becsülik, mindenki az ő haverja. Neki telefonálnak, tőle kérnek segítséget, vagy számolnak be, dolgaikról. Az otthonuk, kész átjáró ház. Pedig, mióta ismerem, három műszakban, kétkezi munkával keresik a kenyeret. Már az egész falusi házukat átépítették, megszépítették. Mindig dolgoznak. Szerintem, százszor szorgalmasabbak, mint a Kati, meg én. Igaz, a szemébe nem mondom, nehogy elbízza magát, pedig felnézek rá! De náluk se tökéletes minden. Vezetékes internetjük, az nincs. Csak mobil. Hozták is a fiuk, a Szabolcs, laptopját, mert leveleimet akartam megnézni. Hát ez a gép, nekem, túl bonyolult. Igaz, szebbnél szebb, gömbölyű mellű, meztelen lányokat találtam rajt. Szerintem, ő meg, ezeket lőtte meg, trófeáikat azért őrzi, de a világhálóhoz nem sikerült csatlakoznom. Mindegy is.
De hát verset, a Laciról, akkor sem fogok írni! Hát, mi vagyok én? Bértollnok?!
Mééért? Zöldfülűnek lenni jobb??!!
Keszthely, 2009. január elseje. Búék! bíboros