Fagyal kurta, bicegő karikalábait aránylag erős kutyatest emelte nyakáig. Mindezt csak azért, hogy kicsiny, hunyorgó malacszempárral, sörte bajusszal és kockaszemüveggel ékesített ősz fej teljesítse be a csodát. Eme fej tetején, hetykén odacsapott zöld vadászkalap díszeleg, rajta ezüst vadkant ábrázoló kitűző. Mert, hát, tudja meg a világ: Fagyal büszke vadász.
Javában tartott az idény, hősünk ment nyúlra, fácánra, közben ritkítva a nemkívánatos róka állományt. Lövései megfontoltak, pontosak és kegyetlenek voltak, a feladat nagyságához mérten. Segítőtársa Ferke, aki egyben kollégája volt – a közeli autótelepen, ahol mindketten biztonsági őrként dolgoztak – serényen töltötte újra a vadászpuskát, szaladt az elejtett vadért, ahogy Fagyal kurtán odavakkantott parancsai megkívánták. Dél felé egy les alatt fekvő kivágott tölgyfa törzsén, egymás mellett ülve költötték el jóízűen ebédjük.
- Sanyi bácsi, eszik paprikát? – kínálgatta csámcsogva Ferke, a szalonnához hozott csípős zöldpaprikát. – Egyen má! Biztosan egyen!
- Jó van, Ferke, jöhet, csak elébb add mán ide a kulacsom – rágott Fagyal egy bőrkét buzgón dülledt pofával, ezután jót húzott az útra hozott pancsolt házi borból. - Hát benn a telepen mondják milyen szemét ember vagyok! Hát, ha aszongyák, ne mongyák hiába! Én ilyen vagyok és kész! Ha aszongyák szemét vagyok, akkor az is leszek! Szemét! Fogat fogér!
Eközben dühtől vöröslő fején alaposan bepárásodott a szemüvege. Le kellett venni, hogy megtörölhesse egy kockás zsebkendővel, amit még a felesége készített be mellénye zsebébe előző este.
Ferke eközben centis tüskehaját vakargatta erősen kiugró szemöldökcsontja felett.
- Úvan, Sanyi bácsi! Legyen is! Meglássa, hogy úvan! Ezek olyan szemetek, hogy megérdemlik. Főleg az öreg Czibele! Milyen vót mán a mútkor is. Tuggya, hogy akko’, amiko, izé... Mer én tisztességes ember vagyok! Tudhassa mindenki a telepen, node, akko’ nem vagyok, ha más se az!
- Jó van, Ferke – nézett rá oldalról sandítva Fagyal, miközben összecsomagolta az ebéd maradékát, a kulacsból pedig nem kínálta meg társát a borral – kár belé – gondolta – csak még hülyébb lesz!
Feltápászkodtak ültőhelyükből és elindultak a közeli erdőszél felé.
- Gyere má’, ne piszmogjá! – nógatta Fagyal Ferkét – még a Lapos mellett is ki kell lőni pár nyulat. Anyádnak is vigyé, meg az asszonynak. Majd megcsinyájja paprikásnak. A digók is eszik a nyulat. Exportra lőttünk tavaly vagy százat. Jó péz vót!
Durrogtak a lövések, szállt a lőpor füstje, Fagyal minden egyes találat után megnyalta szája szélét nyelvével.
- A kurva anyját! – mondta ilyenkor kéjesen rekedt hangon és élvezettel gyönyörködött a nyúl rángó testű agóniájában. - Így kéne minden köcsögnek is megdögleni – szűrte fogai közt.

Ezután újratöltötték a puskákat, összeszedték a tetemeket és elindultak a Bodzás felé az egyre sűrűbb ködben.