Borzongás ölel, esteledik,
a folyó felől fúj, s apró
szúrásokkal csíp a szél.

Jól hangozna,
ha azt mondanám,
mesél. De nem!
Csak fúj közömbösen.
S még úgy se!
Csak fúj a folyó felől.

A vízre árny vetül.
Törzsek fehérlenek,
kopár óriások,
nem kísértenek,
csak őrzik
a dermedt délutánt.

A mese, ha van, belőlünk nőtt
egy véletlen napon,
talán április volt a naptároldalon.
de lehetett bármikor, egyre megy,
nem érinti a lényeget.
Amúgy meg? Nem is mese,
és csapda se.
Tény, valódi, sőt igaz.
Te vagy és én vagyok.
Tegyünk úgy, mint a nagyok!
Kéz a kézben, kart karba öltve,
a korlátról könyökölve,
nézzük a vizet, a folyót, a fákat,
a tengert, a kék eget,
vagy azt se, csak legyünk,
vegyünk egymás mellett
lélegzetet. Lehet?

Becsukjam a szemem,
hogy lássalak?

Belső mozi, szélesvásznú
pillanat vetül. Vetíteni tán
kevés a kép. Őrizni elég.

Ha fázol,neked adom
rénszarvasos sálam melegét,
az első beszélgetés forró ütemét,
az álom verítékét egy nélküled hajnalon,
a csokoládéízt az ajkamon,
a csendeket, amikor beszélni
nem kell és nem lehet.

Fázhatnék is, a feltétel adva van.
A folyó felől - még mindig - fúj a szél.

De a remegés forró,
hasztalan gyöngyözi homlokom a láz:
rózsája a legszebb ismert virág.