Kövön madár.
Egy kört bejár.
Szárnyat bont.
Elköszön.

Fény átbújik,
akár a gyík
csillogó
térközön.

Bogyó, piros,
kis színt kioszt,
mi télről
megmaradt.

Hátrál a hó.
Fent hallgató,
tűnődő
önmagad.

Kérő kezek.
Rügyvágy remeg.
Elindul
csöppnyi zöld,

s egy dal maraszt,
mely volt-tavaszt
volt-égtől
örökölt.

Te nem tudod,
de én tudom
milyen volt
az az ég,

s a szíveket
mint nyerte meg
kitárult
messzeség.

Kövön madár.
Egy kört bejár.
Szárnyat bont,
elrepül,

s volt-nincs tavasz
bút hoz s maraszt
szívemben,
legbelül.

Hátrál a hó.
Lent hallgató
erdő áll:
önmagad,

s nagy óra jár,
idő-király,
koronás
pillanat.

Idő, Te Nincs,
még ránktekints,
mesét hozz,
mosolyod,

való mesét,
melyben az ég
zászlót bont,
fellobog!

Ha nincs mese
csillagszeme,
s e szemben
égi ég,

nem tudja bár
közöny-határ, -
de nincsen
messzeség.

Kövön madár.
Egy kört bejár.
Rábólint.
Elköszön.

Apró neszek,
de elveszett
kiáltó
kék öröm.

Idő, Te Nincs,
ránk se tekints:
hazátlan
e haza!

Tolvaj bohóc
röhög, a kóc
mit feje
lógata.

Volt-égtől Ég,
nem kell meséd,
volt-Éden,
légi kép,

már nincs Haza,
s csak sír, maga
az Isten:
Messzeség!

(2008)