„Árva gólya áll magában,
Egy teleknek a lábjában.”
Oly régóta álldogál már,
Áll, néz és valamire vár.
Egészséges, fényes szárnya,
Kettő vaskos, erős lába,
Évek óta nem emeli,
A szabadság nem kell neki.
Volt idő mikor tépett volt,
Egy hideg, gyászos, kemény kor.
Ám ezen idők elmúltak,
Csak emléke él már a múltnak.
Beteg szárnya meggyógyult, ép,
Mégis szomorú róla a kép.
Talán elfelejtett szállni,
Vagy csak kényelmesebb állni.
Nem áll már a négy fal régen,
Ő mégiscsak álldogál szépen.
A volt fegyőr is segítene,
Ha a segítség kellene.
A darvak unják már a dolgot,
Elszálltak, hagyva a bolondot.
Mások parancsolnak: „Ezt tedd!
Lábaddal a földet engedd!”
De ő csak fél, egyre csak fél.
Örök nála a fagyos tél.
Lassan megőrül a gólya.
Azt hiszi mindennek tudója.
Tollába váj éles csőre.
Ez a megoldás!- hiszi a dőre.
Újra csapzott, tépett lesz tolla,
Soha nem repül egy jobb korba.