Magányban szétszéledt szobában
hiányod lassan körbeleng,
sok álmatlan éjszakán
olybá tűnik nekem a félelem,
ha átjárja testedet nem ereszt
ha jő a végtelen, s nem leszel
más csak ócska fakereszt.

miért félni a megnyugvástól
mikor istenek emelkednek sárból,
s végtelen érzelmükkel róják
maguk után a földeket,
hogy majd a maguk trónján
nyugodtan megpihenjenek.

Szólj, ó szólj hát dicső Orfeusz!
énekeld el nekem a világot;
énekelj sarat, vért, hazugságot,
mindent mi korodból hiányzott.
De vigyázz! Hárfád húrja
-ha időnek feszül-
itt ragadsz e lesúlytó korba,
hogy az magábaszívjon,
s meglakolj menthetetlenül.

Gondolj hát bölcsen!
mit szülnek tetteid;
a mérlegen, ha elbuksz
a fertőnek utat
majd szíved versenysúlya nyit.
Látod milyen könnyen megy ez?
Karó helyett vaskereszt,
Nimfák helyett megénekelni
önző zsarnok tetteket.

Nézd meg jól és érezd!
Nem tudod felkelteni
a fénylő napot alkonyán!
Mégis dacolsz, s küzdessz,
míg minden remény tovaszáll.

Láttam őt, ott állt a szirteken.
Dicső Orfeusz,-félig meztelen-
Ajkáról könnyező dal szállt tova;
egy menthetetlen ösztön:
Dionüszosz égő ostora!
S miközben ott énekelt
hárfája húrjainak feszült az idő,
s a vihar ott lapult a fákban,
s hangjában fogant a temetetlen jövő.

Én szótlan fekve figyeltem őt,
a nagy hőst a halál megvetőt,
ki ott állt a szirteken:
fényes Orfeusz,-félig meztelen-,
ahogy ajkáról siralom szállt tova;
Egy halott ösztön:
A félelem érces zálloga;
és csak sírt ott a szirteken,
mint hárfátlan gyermek,
s a fákban ott tombolt a vihar,
s ő tudta a jövő nem jön egyhamar...