Mindig így énekeltünk? Ilyen hangosan?
És mióta ez a fémes ízű, őrült dallam?

Elveszünk a zajban! Nincs egy ölelésnyi szünet!
Ha csöndet akarsz? Azt mondják, fogd be mindkét füled!
„Mi nem akarjuk az üres, átlátszó csendet!
Talán te szeretnéd hallani e torz világ-rendet?
Ha énekelsz, semmivé válik a káosz,
És nem hallod, ember embert hogy átkoz.”

Azt mondjátok, így a jó? Nyomja el a lélek-ének
Könnyes fohászát otthontalannak, vénnek?
Elfordultok a nyomorulttól, dúdoljátok saját dalotok,
Hogy ne kelljen az ő panaszát hallgatnotok!

Sok baj van a világgal, és a bajok egyre nőnek,
De ember, ki homokba dugod a fejed,
Magyarázd el az éhező, árva gyermeknek,
Hogy miért nem telik ennél több tőled!

Én leülök az út mellé, és béke-dalra gondolok,
És azoknak fülébe suttogok, kik e világon nem boldogok.