Mint megannyi fénylő bogár,
Süt odafenn a sok csillag.
Ezernyi álom talán,
Mind egy könny csillan.

Sötét vadon.
Rémisztő árnyú fák,
Néma bokrok
tengere.

Virág nincs már,
mi állatot vonzana,
Taszít a hajnal fénye:
várj azzal sokat még.

Nincs tovább:
Csak egy ugrás,
egy csobb és semmi.
Hídról ugrana
a lélek,
sikoltva menekül
a világból.
Fülledt forróság
a nyár hagyatéka,
Semmi nem mozdul,
néma a nyugalom.

Zaj.

Fénypontok, robogás,
emberek, mozgás,
zakatol, zakatol, zakatol!
Ne!
Aztán még nagyobb csend.

A semmi is csak zúg,
élőlény nem mozog.
Nem szuszog, nem alszik,
nincs is itt.
Csak a némaság.

Eltűnnek a fák,
kialudtak a csillagok.
Sötét, aztán fehér,
aztán semmi szín.
Semmi fogható.
Semmi hallható.

Semmi látható.

Nincs tenger, nincs part,
nincs magas, nincs mély,
nincs se meleg, se láng,
se hideg, se fagy,
se élő, se holt,
se közel, se távol.
Nincs határ, nincs kezdet,
nem ér véget,
nincs is önmaga.

Nincs hang!

Elnémult költő,
ezt látod csak.