Ütném a dobot seregedben.
Akaratod rigmusát
elméd labirintusán át,
magamban találnám.
Tarkómhoz szegezett szuronyodtól
hűségem örökké való,
tüzelő ajkadról a szó
piócaként tapadna rám.

Rajongó analitikusként
nyomodban haladva,
mint aki feladta,
világom elemeire bontanám.
Kérlelve térdelnék eléd.
Építs tökéletesebbet!
(titkon az előző is tetszett)
De szíved lehetne az új hazám.