Már a pilátusi ítélet is rajta csapódott.
Akkor. Kálváriát járt, megfeszíttetett.
Az egyik szeg miatt ott lett szárnyszegett.
Lator. Isten látta, lezuhant, megtaposták.
Segítségért, életéért zuzogott, zizegett.
Maradt szárnyát propellerként forgatta.

Később már csak kardként az utolsó szó jogán.
Ítélet nélkül, hóhér a szokás.

Zúgott, dongót utánzott, hogy tőle féljenek.
(Más félésbe görcsöltek az emberek:
„Uram, nem tudják, mit cselekszenek”)
Egyszer csak villám csapkodott és dörgött az ég.
A tömeg meglódult, ő eltűnt.

A csürhe alatt a földet söpörte. Vonszolta
a pánik. (Se lova, se országa és nem Richárd.)
A csillag eltűnt.
Most mi lesz … Aligha menekült.

De csak sikerült, mert most is van.
Durván negyven emberöltő után.
Vagy kiköpött utódja.
Hát persze, szárnya annak nem nőhetett.
Nem giliszta, nem gyík és nem cápafog.

A világ ura. Légy.

Piac, dögök, köztük emberek. Csatornaszag.
A világ közepe.
Szégyent ne vallj, császár légy! Jó utat.
Canossát esetleg? Avagy kelet?

(Bár a pápa akkor is csak legyintett:
kicsoda, micsoda ez,
a levesembe köpött, pfuj.)

Bolondok.

Valamelyik mindig azt hiszi, ő a Legyek Ura.
Vitathatatlan.

Az.