Egyedül érkeztél, senki nem volt veled,
Egy ember aki a Világban már bármit megtehetett!

Mondtad, pihenni akarsz, cserébe semmit nem kínálsz,
S én hittem, megadhatom amire vágysz.

Adtam helyet, védelmet, s talán szeretetet,
Amint behunytad szemed, úgy kezdtem én is álmodni veled.

De hirtelen valami megzavarta álmod,
Tudatodba férkőzve, egyre csak hűtlenséggel vádolt.

Kiléptél hát az álmodból, s elvitted az éjszaka csendjét,
Azóta, visító lelkek hangja szaggatja az estét.

Vádat emelni nem tudtam ellened,
Nem lett volna ügyész, ki vakon vállalná ügyemet!

Nem léptem hát perbe, hittem elfeledlek,
Hisz nem hangzott el soha a varázsszó: Szeretlek!

A napok összejátszottak, s úgy védtek engem,
Reggelente új útra indítottak, s tettem amit elvártak hogy tegyem.

S a város zaja, kezdte elnyomni a hangod,
A neontenger fénye, eltakarni az arcod.

Csak az éjszaka hangja volt kegyetlen,
Újra és újra elmesélte, hogy hiányoddal mit vesztettem.

A sötét, kínzó játékában elém vetítette arcod,
Belém égette lassan elhalkuló hangod.

Szövetkezett a napfénnyel, így az sem védett tovább,
Hiába könyörögtem, legyen vége, s mormoltam el ezer imát!

Oh, drága felejtés, hát elpártoltál tőlem,
Nem veszed el azt, ami már nem kell nekem?

Máskor oly könnyen jössz, s elviszed ami neked kell,
Kitéped, s magad raktározod sötét lelkedben el.

Emlékemben maradsz hát, nappal, s éjszaka,
Megmarad érintésed, minden pillanata.

Nem szaggathatom ki emlékedet,
Hát hozzá igazítom további életemet.

Hallom esténként a vádló hangot,
Már ismerek minden egyes gyötrő emlék mozzanatot.

Majd egy este, valami újra elszórta az álmot,
Hívásod hallottam, mert tested ismét pihenni vágyott.

Kérted én menjek, maradjak veled,
Vigyem én el hozzád, a ránk várt végzetet.

Habár remegtem ettől, s erőm elhagyott,
Vállaltam, hogy magammal viszem a holnapt!

A becsomagolt élet, íme útra készen áll,
A pályaudvar hív, a vonat csak rám vár.

Még indulás elött felreppen egy kérdés: - Retur vagy szimpla?
A válasz magától jön, mégis habozva: - Köszönöm, de csak oda!!!