A lány meredten bámulta a füzetbe kaparászott sort. Sinussal és logokkal tarkított kacifántos egyenlet, gyönyörûen követik egymást a számok és a betûk. Bûn megzavarni, megbolygatni egy ilyen rendszert. Miért kell egyetlen csökevényes számra egyszerûsíteni? Magányosan áll ott, kiszakítva a többiektõl.
A tanár hangja olvadt vajkrémként teríti be az agyat, folynak és csúsznak egymás után a szavak, nem keresik egymás társaságát. Mint a lusta nyárközépi legyek, szállingózva a bódultságban. Cél nélkül repkednek a légtérben.
Szinte bûn, hogy felrikkant a szabadság hangja. Életet lehet a merengõ diákba. Vár a büfõ, az udvar, az ostoba dohányfüst, a nyüzsgés, az élet.
A diák aztán hazatér egy mûvészien egyszerû vonalkával az ellenrõrzõjében. Csépelik otthon, mint mindig súlyos szavak zengenek, idegesítõen járkálnak az agyban, hogy az ember remeg a dühtõl, amit csak maga ellen fordulva tud levezetni. Csak egy apró vonalka, egy egyszerû tollvonás, az álom félbeszakítója.
És ha a lány megfogja a kezét a drága jóbarátnak, aki mindig mosolyog rá, akivel mindig jó lenni, aki sipcsonton rúgja, hogy utána egy óráig minden lépés fáj, de édes a fájdalom, mert utána mindig megöleli, és csendesen a hajába túr, minden csupán baráti gesztus ha nem hiszed, de úgy hiányzik, ha egy nap csak úgy eltûnik.
Mert a fiú hazamegy, és felnyitja az ereit, a vér csendesen átáztatja az egész szobát, a házat, a világot, és a lány nem látja, nem látja azután és nem látja azelõtt sem, oh, hogy nem szúrta ki a szemét?
És a világ csak néz, nézés szalad tovább, és sodorja a lányt, aki csak bámul vissza és nézi az idõt, mint a kacifántos egyenletet, egyszerûsíteni, elrabolni, birtokolni, szétszedni, eltüntetni.
És sok év múlva a lány már félig nem lány, az agyában új összefüggések születnek, és fegyvert ragadva hagyja, hogy a hideg fém megerõszakolja a száját, orgazmusként feketevörös golyót vessen belé, nyomorú szilánkokká törve a gondolat házát, de a fegyver csak más kezében van, és sörétet ereszt a lány mellkasába, amely nem robbantja szét, csupán belülrõl mérgezi.
És amikor a lány új utakra fordulhat, új ruhát ölt magára, és mosolyog a világra, de már oly mérgezett belülrõl, minden kirohadt, csupán egy kisértet szálldos a poros, szürke játékok között, hideget árasztva magából amikor hozzáér és átsétál a falakon.
Meg kéne idézni a kísértetet, hadd öltsön alakot, talán akkor el lehet küldeni, végre el, valahová, hogy nyugtot hagyjon. De a lány hátat fordít, féli és gyûlöli e múlt alakját, és nem néz rá, csak át rajta, belenyúl, kavarog a homályban.
És a lány fekete ruhában jár, fekete lélekkel, és nem szól, és már azt is elfeledte hogyan kell élni, hogy kell szeretni, mosolyogni, csak él, szeret és mosolyog kívül.