Egy dalt hallgatok...
Szobám falai közt búsan.
A múltban merengve fürkészem arcodat
Vágyálmokkal teleszőtt képzelet
Ez minden, mi belőled megmaradt.

Búcsúzni készülök...
Eltűnni árnyarcod rabságából
Sokadszor kimondva, de immáron végleg.
Hogy hol lehetsz, többé ne kérdezzem
Csupán azt tudni meg, magam merre tartok.

Vajon te is épp ezt teszed...?
Elszakadnál, semmivé téve mindent?
Megtalálni azt, mi már oly sokszor örökre elveszett?
Merre tartok...? S búcsú az, ha most is kérdezek?
Nem írom többé...
Örökre ég veled!