Nemrég költözött ide a városból, az öregasszony és a fia. A falusi nép nagyon kíváncsi, két-három öregasszony gyorsan összefutott, hogy megtárgyalják a kicsiny falu nagy eseményét.
- Kódis népség, nem tudták fizetni a városban a panelt, oszt a fiú már évek óta nem dogozik. - okoskodott az egyik. Pedig jó erőben van, csak büdös neki a munka. Munkanélküli segélyből és a vén anyja nyugdíjából tengődnek. Idejöttek, mintha nem lenne itt elég szegény ember!
Na, ha a városban nem talált munkát, itt bizony felkopik az álluk! - vélte a közvetlen szomszédjukban lakó özvegyasszony.
Később, aztán elcsendesedtek a találgatások. Tavasz jöttével az öregasszony felszántatta a falábú Balogh Józsival a maroknyi kertet, babot, krumplit vetett. A kert végébe meg néhány sor kukoricát is. A fiú megmetszette a kert közepén álló két szilvafát. Ugyan nem értett hozzá, itt - ott leszabdalta az éppen termőre forduló ágakat is, de valamicske virágot még így is hoztak. Már kora reggel a zöldségágyások között hajlongott az öregasszony, néha a fia is beállt hozzá gyomlálni. Nem jártak sehova, és nem értették miért köszön át a szomszéd a kerítésen, ahonnan jöttek ez nem volt szokás.
Nem zavarnak ezek sok vizet az biztos, állapította meg Szabóné, aki a második házban lakott tőlük.
- Felőlem ellehetnek!
Ezzel aztán megtörtént a két városi idegen befogadása. Az öregasszonnyal a kispiacon és a boltban néha már szóba is elegyedtek az asszonyok, ahol minden reggel nyitásra megjelent. Egy liter tejjel, kenyérrel és néha fél kiló kolbásszal távozott. A barátkozás biztos jele volt az is, hogy a szomszédok időnként átugrottak hozzájuk sóért, cukorért, vagy paprikáért, ha a vegyesbolt már zárva volt. Olyan soha meg nem hozomra! Az öregasszony mindig kisegítette őket, de ők soha nem kértek senkitől semmit, inkább sótlanul ették meg az ételt. Megszokták.
A kockaházakban lakó városi ember nehezen barátkozik, néha még a közvetlen ajtó- szomszédját sem ismeri. Furcsa volt nekik, hogy itt mindenki, mindenkinek köszönt, és ha másról nem, hát az időjárásról szót váltottak egymással az emberek. A városban, míg az öregasszony ura nem halt meg, - jólétben éltek. Az asszony soha nem dolgozott, a férje jól keresett a szerszámgépgyárban, eltartotta. Mikor kicsit késve, de megérkezett a várva várt gyermek, igazán elégedettnek érezték magukat. A fiú eszes volt, fürge, mint a kisnyúl és ők, mint afféle későn jövő gyermeket elkényeztették. Minden gondolatát lesték. Szinte nem is léteztek egymás számára, a gyerekről szólt az egész életük. Alig volt a kis Lajoska kilenc éves, mikor az apjára rádőlt a gyárban egy több mázsás vasállvány. Még kiáltani sem tudott. Az asszony magára maradt, egyedül nevelte a gyermeket, rázúdítva arra magánya minden bánatát és szeretetéhségét.
Mikor aztán a fia később szerelmes lett és megnősült, boldogan adta át a fiataloknak a lakás nagyobbik két szobáját, ő meghúzódott a cella nagyságú félszobában. Nyugdíjazása után ő lett a mindenes a háznál. Mire a fiatalok este megjöttek a munkából terülj asztalkámmal fogadta őket. Sokszor két-három félét is főzött, mindenkinek a kívánsága szerint. A fiatalok szórakozni, színházba, házibulikra jártak, ahonnan rendszerint kicsit kapatosan, hangosan nevetgélve vagy vitatkozva érkeztek meg hajnal felé. Soha nem jutott eszükbe, hogy őt is elvigyék magukkal egyszer. Nem is igényelte, természetesnek vette, hogy neki ez a feladata, elégedettnek érezte magát, hogy hasznos munkát végez és nem felesleges a háznál. Boldognak látta a fiát és neki ez elég volt.
Egy hajnalig tartó mulatozás után a fia egyedül állított haza:
Elválunk, nem jön többet haza Manci, közölte.
Később sem tudott meg ennél sokkal többet. A válóper után a fiú összetört, még többet járt el hazulról, sokat és egyre többet ivott és ilyenkor mindent összehányt. Mikor a munkáját is elvesztette, még rosszabb lett a helyzet. Nem talált munkát, de talán nem is nagyon akart. Sebeit nyalogatva kocsmázott egész nap, ha a segély elfogyott, akkor az anyjától kunyerált pénzt italra. Mindig többet és többet. Később már a lakást sem tudták fenntartani, óriási adósság tornyosult a hátuk mögött. El kellett adniuk a lakást. Így kerültek a faluba, ahol áron alul jutottak egy kis családi házhoz. A fiú sírva ígérte, hogy változtat eddigi életén, dolgozni fog és talán akad egy asszony is a számára.
Eleinte nem volt semmi baj. A kocsma felé is csak ritkán, vasárnap délutánonként ballagott. Igaz, akkor aztán ott felejtette magát, csak este, zárás után vetődött haza. Az anyja mindig megvárta, soha nem feküdt le bármilyen későn is érkezett meg. Kicsit ilyenkor zsörtölődött vele, hogy hol mászkált eddig és már megint részeg, pedig megígérte, hogy többet nem iszik. De a hangjában több volt a szerető aggodalom, mintsem a harag.
A nagyobb bajok akkor kezdődtek a fiúval, amikor a kocsmába játékgépet hozatott a tulajdonos. Először csak körbejárta a színesen villogó pénznyelőt, aztán pár nap múlva bedobta az első százast, aztán a másodikat. Szinte mindig szerencséje volt, a gép gurgulázva, csilingelve dobta ki hasából a halomnyi fényes pénzérméket. A falusi kocsmázók körbeállták, és csodálkozással vegyes irigységgel nézték a szerencse lovagját. A fiú büszkén tekintett szét
- Na, látjátok, így kell ezt! Várjatok, fizetek nektek egy kört! Aztán az egy körből több, és mindig több lett. Ameddig a pénze futotta. A sok potyázó már esténként arra várt, hogy mikor juthatnak az ingyen italhoz. Ő büszke volt, hogy felnéznek rá és előre köszönnek neki az utcán.
Aztán fordult a szerencse és nem nyert többet. A pénze elfogyott. Ilyenkor napközben is hazaszaladt pénzért. Az öregasszony rémülten próbált kifogásokat keresni, hogy nincs, meg hogy messze van még a nyugdíj. De a fiú szép szóval, hálás kézcsókokkal, ígéretekkel, hízelgéssel mindig rá tudta venni, hogy az utolsót is odaadja. Amikor elfogyott a pénz, kiállt a piacra és árulni kezdte a félve őrzött értékeiket. Először a hálószoba faláról kerültek le az olcsó festmények majd a teás és kévés készlet következet, de erre a sorsra jutott a féltve őrzött nászajándéka, a herendi étkészlet is. Semmi nem volt elég. A fiú egyre jobban zűlött, és a félkarú kocsmai rabló egyre többet követelt. Már nem volt ura tetteinek, egész élete a kocsmában zajlott, csak aludni járt haza.
- Keress valami munkát édes kisfiam, nem győzlek már pénzzel, így nem lehet élni! - siránkozott az öregasszony, de csak hümmögéseket, ígérgetéseket kapott válaszul. A fiú minden nap elindult mámort és szerencsét kereső útjára, hasztalan volt anyja minden kérlelése.
Az ökölcsapást akkor kapta az asszony, mikor a már harmadjára hazatérő és pénzzel távozó fiának nemet mondott, amikor az a kezéről a jegygyűrűjét akarta lehúzni. Az első ütés gyors volt, talán nem is olyan nagy, de a kis vékony öregasszonyt letaglózta. Szemüvege, a földre esett, ő maga a közeli szekrénynek vágódott. Jajgatva próbált feltápászkodni, ekkor kapta a második pofont, nagyobbat, egyenesen az arcába. Még megpróbált lehajolni a szemüvegéért, fia ordítását csak nagyon messziről, foszlányokban hallotta.
- Mit kapálózik vén zsugori, kire, mire tartogatja a pénzét?
Az öregasszony még valamit akart mondani, de a fájdalomtól elsötétült előtte a világ és sokáig nem érzett semmit. Mikor magához tért az ágyon feküdt, minden része fájt, mozdulni sem bírt. Szabóné, szomszédasszony állt az ágya mellette, vizes borogatást rakott a szemére, és szívére. Az orvos az asztal mellett a látleletet írta. Nem kérdezett semmit és az öregasszony is hallgatott. A fiú sehol sem volt. A nagybőrönd nem volt a szekrény tetején. Hiányoztak a ruhái, a felső polcról a nyugdíj megmaradt része és ujjáról a gyűrűje. A fiút a vasútállomáson látták utoljára, ahogy jegyet váltott és felszállt egy Pest felé induló vonatra.
Az öregasszony évekig minden nap várta vissza. Sírással teltek egyforma napjai. Még a Vöröskereszttel is kerestette, de a fiút elnyelte a föld. Négy-öt év múlva, egy hideg januári napon hozta meg hírt egy rendőrségi kocsi. Megvan az elveszett fiú. A Margitszigeten találták meg, egy kis tó partján jéggé dermedve. Drog és alkohol túladagolás végzett vele. Az öregasszony ekkor napokra elvesztette az eszméletét. A szomszédasszony intézte a temetést is, aki akkorra már egyedüli segítőjévé lépett elő. Később minden évben, halottak napján felvitette magát a Szabóné férjével Pestre, hogy virágot vigyen a fia sírjára. Nagy rózsacsokrot csináltatott, mert ez volt a fiú kedvenc virága.
Ennek már közel öt éve és az idő nem gyógyította a sebeit. Visszavárta minden nap, esténként kitipegett a kapuba, és rövidlátó szemével a kocsma irányába nézve álldogált sokáig. Egészen addig, míg a szomszédok észrevették és visszavezették a házába.
Az öregasszony télen csak a konyhát fűtötte, egy konvektor melegítette a kis helyiséget. Az estéi imádkozással és várakozással teltek. Tudta, hogy meghalt az egyetlen gyermeke, de megérteni még sem bírta. Mindig a másnapot várta, talán egyszer mégis hazajön és nem igaz, hogy nincs többé fia, és elmúlik ez szörnyű gonosz álom. Minden garast kétszer is megszámolt mielőtt kiadta, alig evett, és alig fűtött. Ruhára már nem volt szüksége. Hetvenkilenc éve alatt összegyűlt annyi, hogy már úgy sem hordja el soha. Egyetlen vágya volt még, hogy fekete márvány sírkövet csináltasson a fiának. De az nagyon sokba került, mégis eltökélte, meg kell lennie�
Egymillió körüli lesz, számolta ki neki a sírköves.
Megdöbbent. Annyija soha nem lesz! Már mindenét eladta. Nincs semmije, csak ez a kis ház és a kert.
Ekkor jött a szomszéd ajánlata.
- Megveszem én a házát Mari néném, adok érte hatmilliót, a haszonélvezet meg a magáé marad. Abból aztán úriasan meglehet élete végéig, meg a Lajoskának is elkészülhet belőle a síremlék. Na, ne gondolkozzon, ilyen jó ajánlatot úgy sem kap! - toldotta meg.
Az öregasszony két napig nem aludt a boldog izgalomtól, hogy megveheti a sírkövet, olyat, amilyen nem lesz még egy a csepeli temetőben!
Beleegyezett. De sokallta a hatmilliót, ő maga ajánlotta fel, hogy eladja ötmillióért is a házát, csak azonnal és készpénzben fizessen Szabó, mert neki nagyon sürgős a sírkő miatt. A ház valójában a dupláját érte, de nem ismerte ő az árakat. Neki, az ötmillió és a tíz- millió is irgalmatlan nagy összeg volt.
Szabó, az ügyvéddel másnap megjelent:
No, itt a szerződés Mari néném és a pénz is. Maga itt meg itt írja alá, én adom is az
a pénz, itt az ügyvéd úr előtt.
Az öregasszony remegve vette át a pénzt és a konyhafiókba rejtette.
Talán be kellene vinni a takarékba, ajánlotta az ügyvéd .
Itthon veszélyes ilyen sok pénzt tartani.
- Ugyan már ki bántana engem? Jó lesz az itt is! - nyomta beljebb az asztalfiókot és
védelemként még rádobott egy szakadt, öreg telefonkönyvet.
Mikor a vendégei elmentek, már este volt. Gondosan bereteszelte a konyhaajtót utánuk. Bement a belső szobába és levette a fia képét a falról. Szép, díszes cizellált fémkeretben volt a kép, az érettségi fotó nagyított másolata. Gondosan megtörölgette, megcsókolgatta és úgy ölelte magához.
Aztán sokáig matatott még a szekrényfiókban ,míg megtalálta a két vastag szál gyertyát. A konyhaasztalon kistányérra állította két oldalra és középre helyezte a fia képét.
- Beszélgetnünk kell Lajoskám, mert nagyon jó hírt kell veled közölnöm, suttogta.
Meggyújtotta a két gyertyát, ő pedig az asztal elé ült. Kihúzta a fiókot és szép sorjában kiszedte belőle a tíz és húszezres pénzkötegeket. Mind az ötmilliót.
Körbe rakta vele a fia fényképét, szépen, komótosan igazgatta el a pénzt, vigyázva, ne hogy meggyulladjon a lobogó gyertyáktól.
- Látod Lajoskám mennyi pénzünk van! Hány kört fizethetnél ebből a sok naplopónak . a kocsmában! Te lennél az első ember a faluban! Még azt a motort is megvehetnéd, amire
annyira vágytál�-
Itt van, nesze! Neked adom, mind a tied! Nekem nem kell. Csak az a fontos, hogy te örülj neki. Gyere nyugodtan, én itt megvárlak és vidd magaddal!
- Na, gyere már édes magzatom, megbocsátottam már azt a régi ökölcsapást is, látod már nem fáj! Igaz, hogy a bal szememre azóta rosszul látok, de semmi az. Téged mindig látlak és látom ezt a két lobogó , fényes gyertyát is itt az asztalon. . Gyere, gyere kisfia
Még sokáig ült az asztal mellett, fogatlan szájával egyre csak a Lajoskája nevét mormolta, könnyei megállíthatatlanul ömlöttek le ráncos, viaszsárga arcán.

A tűzoltókat éjfél felé értesítették a szomszédok. A ház teljesen kiégett. Elaludt és álmában feldöntötte az egyik gyertyát. Pillanatok alatt lángba borult minden. Szénné égett vézna testét meggörnyedve találták meg, fekete csontvázkeze a kép fémkeretét szorongatta.
Azon az éjszakán mégis hazatért a tékozoló fiú és elvitte a jussát.