James Joyce Dublinja, és én, a táti szájú rajongó

Írásom, szeretettel ajánlom DÁVID fiamnak!

Jó ideje vissza-visszatérően zakatol bennem egy város neve: Dublin-Dublin-Dublin…
Talán nem is létezik, talán csak én képzelem, talán nem is ott van, amit keresek.
Mint valami álom, forog fejemben a gondolat és a hallott történetek foszlánya.

El kell mennem, végig kell járnom a híres helyeket, éreznem kell a város hangulatát.
Meg kell találnom James Joyce szellemét.
Mert tudatomban ott motoszkál, fészkelődik, mint egy szellem.

Hihetetlen. Ez az ember nem hagy nyugton. Valahogy mindig belé botlok.
Nem! Nem is igaz! Ő szól hozzám. Bolond, borzongató történeteivel. Évek óta, kitartóan.

Az autómmal egy sorompó előtt álltam, vártam, hogy a vonat elmenjen. S a fület sértő, vékony vonatfütty keveredett a rádió hangjával. Hol az egyik, hol a másik hangfoszlány volt erősebb. Éreztem a dobhártyámon a fájdalmat, miközben láttam lelki szemeim előtt a pillanatot, amikor a fiatal gépírónő, ájultan esett az írógépre.

Pedig, de sokáig keresték, mire a feladatra alkalmas személyt megtalálták.
Az apró betűvel írt, sűrű sorokat, lapokat kellett olvasni, megérteni, legépelni.
Őt választották. Nem igaz! Ő volt az egyetlen, aki megfelelt erre a nehéz feladatra.

Az idő sürgetett. Több évig szunnyadt a kézirat egy barna cipődobozban, a szekrény tetején, vékony, szakadozó madzaggal átkötve, mikor végre a párizsi könyvesbolt és kis nyomda bérlője, az amerikai hölgy, fantáziát látott benne.
Az író oly érzékletesen mesélt az Ulysses-ből részleteket, hogy mindjárt ki akarta adni.

Sietni kellett, nem volt idő előre átnézni az egészet, hát soronként olvasta és gépelte azonnal. A történet, a kor szelleme, az asztal köré varázsolt hangulat, a vad szavak sokkoló jelentése, hatással volt kisasszonyunkra is, és a hosszú „ó” betű leütése után nem bírta tovább, elszédült, elájult, rázuhant az írógépre. Odalett a vékony keretes szemüvege.

Minden kezdődött elölről. De a hirdetésben a dupla pénz ígérete megtette hatását,
a sok jelentkezőből újra találtak egy megfelelőt.
Gyerünk!
Folytatni a megkezdett munkát, kihámozni a sűrű vonalak közül a kevés, épen hagyott sort.
Én is láttam a kiállításon a kéziratot.
Általában tíz sorból tizenegyet törölt ki, mert volt, amelyiket kétszer is áthúzta.

A feladat és az alkalmas személy megtalálták egymást. Jó iramban haladt a munka.
Egész kipirosodott a fehér bőrű, szeplős, hosszú, szőkés barna hajú ifjú kisasszonyunk az olvasás közben.
Belelkesedve mesélt – kihangsúlyozva – a szokatlan nyíltsággal használt és leírt szavakat, egyik alkalommal, váratlanul betoppant barátjának. Az meg vörös lett. És dühös. És mérges. Bár ne lett volna! Mert egy hirtelen mozdulattal az asztalon lévő kézirat jó pár oldalát kapta fel, s széttépve, a kis vaskályha ajtaján gyömöszölte be, a lángok torkába taszítva.
Még szerencse, hogy a jobb oldali köteget kapta fel, mert az már le volt gépelve…
Furcsálljátok, ha ezután zárt ajtók mögött kellett dolgoznia, mintha pénzt számolna?

Igen! Jól gondolod! Ezek jelentéktelen csetepaték, csupán előjátékok voltak ahhoz képest, amilyen elmarasztaló, sőt, durva kritikákat kapott a könyv az első kiadása után, szinte az egész világból.
Tudom, tudom, tudom! Meg se jelenhetett a legtöbb országban, annyira hevesen támadták.
Ne okoskodj! Akkor még senki nem tudta, hogy a könyv béli Blum-család, Szombathelyről vándorolt ki, anno… na mindegy is. Régen.

Futottam hát Dublin utcáin, az augusztus végi párás, meleg időben. A néhány nap alatt mindent látni akartam. A parkot, ahol Nórát megismerte és elhatározta, hogy feleségül veszi.
A házat, ahol lakott és dolgozott. A híres Egyetemi Könyvtárban a kiállítást, mely épp akkor nyitotta meg kapuit, s a különleges számítógépet, melynek képernyőjéhez érve lapozhattam az első kiadás egyik példányát, persze virtuálisan, szóval…

De már megint! Már megint éreztem Joyce szellemét.
Pedig végig akartam menni a hosszú, díszburkolatú főtéren, egészen le a folyópartig, de egy utca sarkon, valami hirtelen támadt gondolattól vagy érzéstől vezérelve, befordultam balra.
Meglepetésemre, hanyag eleganciával, egyik kezét zsebre téve, másikkal kedvenc botjára támaszkodva, ott állt velem szemben a nagy varázsló, maga James Joyce!

Eddig azt hittem, nejem Kati villámló szemének van csak ilyen erős kisugárzása,
de már tudom, erre Joyce is képes, még ha bronzba is van öntve.

Őrület, őrület. Ez az ember teljesen megbabonáz, magához köt, lebilincsel.
De nem csak engemet. Szerte a világban rajongói vannak.
Városi és országos klubok, ma már ezer számra. És rajongok, százezer számra.

Mind-mind oda van érte.
S mind-mind rajongva csodálja a nagy írót, James Joyce-t.
S mind-mind úgy, mint én.
Bolondulunk érte, miközben soha, egyetlen sorát sem olvastuk.

Keszthely, 2008. november 22. bíboros

Ui.:
Ezt az írásomat Dávid fiamnak ajánlom!
Aki egy hirtelen ötlettől vezérelve, 2005-ben,
előlem és a Műegyetem szorító légköre elől,
Írország Cork városáig futott, párjával, Anitával.
Dolgozni és nyelvet tanulni, melyet unszolásomra, később, Londonban folytatott.

Mikor ezt kissé megkésve nekem is elárulta családom, azonnal repjegyet rendeltem.
De hogy tolmácsom is legyen, hát Kata lányom kísért el.
A bérelt autóval bejártuk Dublintól délre az országot.
Ez alatt az egy hét alatt ismertem meg újra,
felnőtté vált lányomat, kerültünk egymáshoz közelebb.
Nagyon jól éreztük magunkat.
Ő könnyesre nevette magát az ezernyi kalandon, helyzeten.
Én számtalan élménnyel és pár ősz hajszállal gazdagabban,
valamint sok-sok Euróval szegényebben érkeztem haza.
De kit érdekel az ottani világ, a csodálkozó szemű apa és lánya története? Talán le sem írom!
És TE, kedves olvasó, mit tanácsolsz? James Joyce (1882 – 1941)