„Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország Mennyország”. Ez a kis versike jutott eszembe gyermekkori iskoláskönyvemből, a könyvet akkoriban hamarosan revízió alá kellett vennünk. Egy vesztes háború (a második világháború) utáni változások miatt át kellett húzogatnunk benne, hivatalosan, tanári útmutatással, ezt-azt.
A "történelmi változások" során új tankönyvek és új emberek születtek, utóbbiak nem csak csecsemőként. Hatalmas tényanyag mutatta: Nagymagyarország keveseknek volt "mennyország" és sokaknak pokol. Ezek a tények most is ott vannak, de nem figyel már rájuk szinte senki. A klasszikusok műveiből is kiolvashatóak, ma is, de azokra sem figyel szinte senki. Győzött a "rendszerváltott" hazugság, sunyiság, gyávaság, törtetés, becstelenség, - győzött az, ami egykor a háborús közvágóhidakat is üzemeltette. Ám azt is hozzá kell tennünk: győzni győzött ugyan, de már nem azok a szelek fújnak, mint Trianon előtt, Trianon körül, és Trianon után, egészen a világháború végéig.Annak a "mérgező nacionalizmusnak", amely annyi vért ontatott, annyi pusztulást hozott, annyi kárt tett népnek, országnak, magyarságnak, a magyarokkal szomszédos népeknek, országoknak, végső soron a világnak, az emberiségnek, jelenleg nincs meg az Európai Unióban az a táptalaja, ami megvolt akkor. No és a világnak ezen a táján nincsen meg a többi, a magyar nacionalizmushoz hasonlóan káros nacionalizmus számára sem. Így van ez Szlovákiában, Ukrajnában, Romániában, Szerbiában, Magyarországon egyaránt.
Trianon megértéséhez annak előzményeit, konkrét történelmi körülményeit, utóéletét egyaránt át kell tekinteni. Ez jól-rosszul sok könyvben megtalálható, és bár kétségtelen: a rendszerváltás után megjelent könyvek túlnyomó része összekeveri a tényeket a hazugságokkal vagy szándékosan elhallgat fontos dolgokat, most mégsem erről akarok írni. Mindebből csak az emelhető ki teljesen világos megállapításként: az ország és közössége még nem tud szembenézni igaz történelmével. Valójában nem is akar. Persze, a világban nagy erők működnek, amelyek ezt nem is hagynák.
Trianont megszületésekor, így olvastam, minden magyar politikai erő elítélte. Ez az elítélés azonban elsősorban azt jelentette: legtöbbjük inkább valódi, igaz értékelés helyett saját érdekei, céljai szempontjából felhasználta. Ezek a célok pedig - ha valaki őszinte és tárgyilagos akar lenni, könnyen beláthatja! - nem voltak szépek, nem szolgálták a magyarság többségének érdekeit, csak kevesekét: egyes érdekcsoportokét. Az eredmény ismeretes.
Nagy változások idején még a legjobbak, legbecsületesebbek, legmesszebb látók közül is megszédülnek egyesek, bár ők hamar kijózanodnak és jóvá teszik tévedésük. Majdnem mindegyik klasszikus költő is írt nacionalista verset. Egy részük jó ízléssel megállt ott, ahol a gyönyörű magyar tájak elvesztése feletti jogos fájdalom még így is, a körülményekre, a "társadalmi keretre" való utalás nélkül is, elfogadható. József Attila, aki a huszadik század talán legszebb magyar versét írta meg a magyarok és a szomszédos népek megbékélésének szükségességéről (A Dunánál), Trianon címmel viszont olyan visszataszítóan gyenge fércművet hozott létre, hogy szinte el sem tudom hinni: valóban ő írta.
Adhat-e Trianon értéket, hasznot az országnak, a mai magyarságnak?
Nem ad, de nagyon is adhatna! Nagymagyarország emlékének felidézése, ápolása, a csonka ország léttrejöttének tanulságai hihetetlenül sokat jelentenének a magyarságnak.Egy másik, igazabb, jobb ország jöhetne létre a jelenlegiből.
Ha ez történne!Ám ma sem ez történik. A múlt folytatódik, a rossz múlt, csak sokkalta enyhébben. Kisebb a méregadag, - de azért nagy kárt okoz az országnak, a magyarságnak ma is, - nagy hasznot hoz viszont a szavazatokra vadászó politikusoknak és a mögöttük álló érdekcsoportoknak, amelyek elsősorban saját érdekeikkel törődnek, még ha kárát is látja az ország.
Mindezt azért írom, mert ezekben a 2008-as novemberi napokban most éppen a "nagymagyarországos" magyar és az ettől semmiképpen sem jobb szlovák nacionalizmus viszálykodása erősödött. Mindkettő mögött, mindkét oldalon ugyanaz a csoportérdek áll, amelynek érdeke valójában egyik országéval sem azonos.Persze, enyhébb, erőtlenebb nacionalizmus ez, mint az egykori, a huszadik század első felében dühöngő. Kabaréba illő jelenetekkel színeződik, - mégis végtelenül szomorú jelenség, így is.A politikai "elit" valamilyen formában elítélni kényszerül, hiszen (érthető okokból) nem kedvelt már a nacionalista viszálykodás az Európai Unió világában, - de, aki csak kicsit is odafigyel, látja az összekacsintásokat, észreveszi a szavazatokra való vadászatot, az "elhallgatásokat". Mindkét oldalon inkább a sérelmeket hangsúlyozzák, pedig az lenne az egyértelmű, ha saját "szélsőséges" állampolgáraikról is tárgyilagosan, élesebben elítélően szólnának.
A labdarúgó-mérkőzések szurkolói között rendszeresen megjelenő vandál csőcseléket igenis a legélesebb szavakkal el kell ítélni és szerintem a jelenlegi jogi lehetőségek felhasználásával is kezelni lehetne. Inkább arról van szó, hogy "nem akarásnak nyögés a vége". E vandálokat sok minden segíti itt, Magyarországon is, hallgatólagosan vagy valamiféle rosszul értelmezett "demokrácia" védelmének ürügyével nyíltan. Ami egyébként, ha a demokrácia alatt valamiféle "népuralmat" értünk, nem is demokrácia...A mai bajok ide vezethetőek vissza. Nem csupán a nacionalizmusról van szó, hanem sok minden másról is, ami hozzá kapcsolódik: ostoba, primitív bolsevikozásról, szégyenteljes zsidózásról, bugyuta cigányozásról (de hasonlóképpen nem kedvelném, a keresztényezést vagy a muzulmánozást sem, ha nálunk ilyen volna!). Utóbbiak képviselőivel szemben a magyar közélet egyelőre nem akarja szembesíteni az igazságot, és ennek okai a kicsit is gondolkodó ember számára nyilvánvalóak.
A szépséges magyar tájak elvesztése természetesen minden jóérzésű magyart bánt.Engem is. Ám a magyarság Trianontól, sajnos, egy másik, az előbbinél sokszorta nagyobb veszteséget jelentő Trianonhoz jutott el: a lelki Trianonig.
A lelki megosztottságig, de nem a megosztottság az igazi baj, hanem a megosztottság hamis, hazug, csalást jelentő alapjaival. Magyar a magyart eltérő nézetei ellenére is tisztelhetné, és segíthetné.Sőt! Ennek a tiszteletnek és segítésnek át kellene nyúlnia a határokon és nem kellene korlátozódnia a magyarokra. A békés kisembereket - közhely, de nagyon igaz! - mindig a társadalom önös célokat követő rétege uszította egymás ellen a politika megvetendő eszközeivel. Így volt, de - igaz, kissé bonyolultabb módon és enyhébb formában - így van ma is.
József Attila A Dunánál című verse ott van a tankönyvekben, - de ha a magyar emberek millióinak szívében ott lenne e vers lelke, mondanivalója is, az igen jó volna.Kegyetlenül hathat, de leírom: nincsen ott. A média sem az ország valódi problémáival foglalkozik, például azzal, hogy miben és miért maradt le Magyarország szomszédaitól, hanem - nem véletlenül! - egészen mással. Mindez nem jelenti azt, hogy ha egy magyart Szlovákiában sérelem ér, azzal nem kell foglalkozni. Kell, de jelentőségének megfelelően, és ha az illető is vétkes a vele történtekben, arra is kellően, tárgyilagosan rá kell mutatni.
Én éppen azokat tekintem becsületes és értelmes magyaroknak, akik nem vállalnak részt az országnak kárt okozó nacionalista megnyilvánulásokban és - lehetőségeikhez igazodóan! - tesznek is valamit ellene. Az én lehetőségeim most csak odáig terjednek, hogy lekörmölhetek néhány sort "naplófélémbe".
Karácsonyhoz közeledünk, de úgy, hogy egyre inkább távolodunk tőle.Jó volna, ha nem csak időben közelednénk hozzá, de lélekben is közelebb kerülhetnénk az ünnep oly nagy harsonázással és oly kevés őszinteséggel hirdetett lényegéhez. Amint "Karácsonyi tűnődés" című versemben írtam (akkor Szerbiában élesedett a viszály magyarok és nem magyarok között, remélem, azóta ott javult a helyzet):

Karácsonyok, rejtélyek, gyermekének,
hóemberei csendnek, kéksötétnek,
mesélő mosoly, betlehemi jászol, -
emlék évek változó csillagától.

Eltűnődöm: bár jött annyi karácsony,
de AZ nem jött... nem jöhet angyalszárnyon,
nélkülünk, amely Békét hoz, merészet,
magyar, román, szlovák, szerb szívnek, észnek, -

s ukránnak és ruszinnak! Megtört tájon
ma Rád gondolok, Gyógyító Karácsony,
s Fenyődre, melyen álmodnak a fények,
értelmes álmot, égőn csillagszépet!

Magyar vagyok, de - lássátok be, szerbek! -
nem én tettem, amit Veletek tettek:
egy Rendszer tette, akkor, - bűzfekélye
addig fertőzött, míg ez lett a vége!

Azidőtájt még kicsi gyermek voltam,
és csodát láttam minden karácsonyban.
Ma már nem látok, - de láthatnánk benne
új eszmével, egymás kezét keresve!

Valljuk csak be, egymásnak, s önmagunknak:
hályogos még a Múltra néző ablak.
Ám látni kell, oda éppúgy, mint vissza:
az a közös Múlt itt sem, ott sem tiszta.

Higgyétek el, hogy hamis minden ének,
amelyben nincsen helye az Egésznek!
Rád gondolok e megtört szívű tájon
eddig sohsem-volt, gyönyörű Karácsony!

Míg annyi lélek itt hazugság foglya,
csak vágyunk boldogpiros Csillagodra!
Bár eljönnél gyógyítani, ítélni,
s tanítanál a Múlttal szembenézi,

Karácsony, Szépség, csillaglelkű Ének!
Bár közelebb kerülne Messzeséged!
Ha gúnnyal mondom is néha: nem várom, -
de mégis várlak dunamenti Álom!


(Az "ÁLMOK, TÁJAK, EMBEREK" c. netnaplóból)