Éreztem, már jő a szürkület
A látóhatáron haldoklott a nap
Végül véresen hullott le
S én megszülettem újra

Napom a sápadt hold
Oly sápadt, mint az arcom
És mint a halott szívem.
Nem érinti meg semmi sem

Amint leszáll az éj
Testem a sírból kikél
S néma létezésbe kezd
Ára csupán az életed

Aznap a táj a lenyűgözött
A holdfény szikrázott a hó fölött
Minden fehér volt és szent
Csak én voltam, mint a bűn, fekete

Gyermek volt csupán kire vadásztam
A hópelyhek veressé áztak
Míg édes vérét ittam
Ameddig bírtam

Szenvtelenül néztem a haldokló szemekbe
Mint gyilkos a félelmet keresve
De ő csodálva bámult rám -
Bántottam, hát nem fáj?

Vággyal telt meg tekintete
És hirtelen� majdnem éreztem
Ez nem a vég, a pusztulás,
Nem a semmi, ez csak a halál

Magam mellé emeltem a lányt
(Vagy talán lehúztam hozzám)
Vérem neki adtam
Most először nem raboltam

Ő tudott boldog lenni,
És igazán szenvedni
Önfeledten nevetni.
És igazán sírni

Néha gyűlölt, néha szeretett
Néha bántott, néha megölelt
Együtt gyilkoltuk az embereket
És együtt csodáltuk őket

De én továbbra sem érzem!
Hazugság, hogy elhiszem a szépet
Csak játszom a majdnem-életet
Csak ő tükröződik bennem�