Elhal valami a zordon épület komor falai között
Mint a visszhang, ha sokadszor a hegynek ütközött
Valami ami szép volt! Állj! Csend! Már nem hallod...
Csak ráncolod homlokod és nézed azt az arcot
Aki egy repedt üvegen át figyel téged
Még ő is gondolkodik, pedig csak a tükörképed.

Egy halk köhintés. Á, teljesen más volt!!
A hangos fütty meg dobhártyádba hatolt.
Egy kétforintost a szinpadra dobsz mélán.
De az csörrenve gurul, majd elborul bénán...
Remeg egy darabig, majd megáll a porban
Úgy érzed magad, mint az élő immár holtan.

Akadozva haladsz a kijárat felé, kerülgeted
A sok-sok éves kacatot és szemetet
Pislákol egy neoncső a női mosdó előtt
Mielőtt sokáig kihagy, még zizzen egy-kettőt.
Megrettentél a némaság sötét fényében
Lebegsz gondolataid köd- örvényében
Kiáltanál, de nem mersz, mert a körülötted lévő
Halott és kevély hangszigetelt űr
Ilyet magányában sohasem tűr.

Ez a csend megölt valamit, valami szépet
Megölte a zenédet.
A tiéd volt, de nem hallod,
Szégyelled magad, de bevallod.
Üvöltést vágsz az kurva falnak.
Könnyeket adnál a régi dalnak.
Bár eszedbe jutna a kezdő dallam,
Mire régen azt hitted, halhatatlan.