Megtisztelő kérésükre szívesen írok nemrég elhunyt barátomról, Klafacai Benőről, lapjukba, a Hajnali Kakashangokba, ha fáj is a visszaemlékezés a honi és nemzetközi irodalom e neves magyar hazafijára és humanista világpolgárára.
Benő a barátom volt, sőt, lelki testvérének, irodalmi bátyjának tekintett /joggal, hiszen jó félévvel idősebb voltam nála, mégis, szegény, ő hunyt el előbb/, valamint Mesterének. Én az utóbbi, megtisztelő címet tréfásan azzal hárítottam el: mindketten Mesterek vagyunk már, de ő továbbra is felnézett rám, azzal az őszinte, rajongó áhitattal, amely könnyen zavarba hozza az embert.
Milyen is volt az életben, a mindennapokban, az utcán, a kávéházban, no meg nálunk, vendégként, ez a neves író és költő, aki olykor Adyn is túltett, soha nem ady meg, amit Kérty kölcsön, adott viszont verssorokat, mélyeket, rejtélyeseket? Olyanokat, mint például ez:

"Tehénen fekete kalap,
s a szőrén rőten szőtt a szőr.
Didereg dadogó paraszt,
a bőre táncos libabőr.

Mi az, mi van, mi az, mi nincs?
Felel a fal, felül a fül.
Fülelj! Felülj! Csak türelem!
Tűréssel maradhatsz felül!"

Ez akkortájt tetszett alul is, felül is. Ideig-óráig. Nem értette ugyan senki, de egy darabig mindenkinek volt annyi esze, hogy ezt ne vallja be. Benő barátom sem értette amit írt, dehát a költőnek talán értenie kell saját versét? Nevetséges! Elég, ha sejtelmesen mosolyog, ahhoz pedig Benő nagyon értett! Később egy irodalmi főkorifeus dekadensnak ítélte Benő versét és akkor, szegénynek, egy időre, ellensúlyozásul, agresszíven progresszívnek kellett lennie, hogy az irodalmi életben maradens lehessen.
Ki kell emelnem végtelen szerénységét. Nagy műgonddal írt, de tudta: csak valódi gondokkal lehet valódit írni, mű-gonddal nem. Különben volt elég valódi gondja is, szerintem nem szorult volna műgondra! Ha megjelent egy műve, utána e szerény alkotót sokáig kínozta a kétely: talán mégsem azt írta, amit akart? Én mindig vigasztaltam, mondogattam neki: ne emészd magad, nem olyan rossz az, amit írtál, no meg lesz az még jobb is! A kételyről lehet felismerni az Alkotót, az Igényeset!
Egyébként nálunk, más dolgokban, meglepően igénytelen volt. Feleségem túrós- és meggyesrétesét, valamint almáspitéjét egyaránt megette, még akkor is, ha félig odaégett, és, ha nem jön, akkor kidobjuk e süteményféléket. Szégyenlős volt, kétszer is el kellett mondani neki: "Vegyél, Benő, ne kéresd magad!". Nagyon udvarias volt, rendszerint már az első kínálást teli szájjal köszönte.
A diktatúra évtizedeiben, persze, ha meg akart jelenni, meg kellett jelennie, sőt, túrát kellett tennie a kor irodalmi korifeusainál, de ott nem kellett diktálnia, hanem neki diktáltak /ezért volt dikta-túra/. Ám ő különvéleményét mindig megtartotta! Olyannyira, hogy e korifeusoknál különvéleményét elő se vette, mivel nem csupán gerinces volt, hanem bölcs is: tudta mit hol kell elővennie, nehogy őt vegyék elő.
Amikor bekövetkezett a rendszerváltás, Benő barátom meglepetést okozott feleségemnek: hetenként kétszer is ruhát váltott. Ezen felül fiókrendszert is váltott: előző korszakbeli különvéleményeit elővette a fiókokból és rendszerbe foglalta, valamint kiadatta a Keljfelmagyarjancsi Kiadóval. Eddig már nyolc példányt ki is adtak a vevőknek, remélem, hogy majd több vevő-magyar is ébredezik, felkel, elmagyarjancsizik a könyvért, megérdemelné ez a Nagy Magyar Ébresztő! Ha élne, most talán kissé irígykedne rám, mivel még csak egy hete megjelent könyvemből máris elfogyott tizenöt példány, igaz, kissé hozzá kellett piacoskodnom a gazdasági piachoz, ezért ezt a címet adtam neki: MANCIKA ÚRIKISASSZONY KILENC SZERETŐJE. Az a piszkos kritikus, Mindenbebeleballagó Tivadar, ugyan azt írta róla, hogy limonádé-írás, de majd adok én neki, ismerem diktatúra-múltját annak a veresembertelennek, hiszen együtt... akarom mondani, habár mi együtt sohasem árultunk egy gyékényen, - különben az nem is gyékény volt!
Fájó, hogy Klafacai Benő, ez a magyar íróhazafi, meghalt, pont amikor felterjeszteni készültek az oroszlánkarmokkal és nyakbagyémántoskereszttel ékesített Társasági Közéremre! Mondta is nekem, amikor nesze jött a felterjesztésre felgerjesztésnek: te inkább megérdemelnéd ezt, Rudi, Te vagy az igazi Mester, amíg én csak... Én ezt el sem fogadhatom, amíg Te nem részesülsz ugyanezen elismerésben!
Én csak lenézően mosolygok világi hívságokra, de azért sejtem, hogy miért nem engem jelöltek, biztosan az a Mindenbebeleballagó Tivadar áskálódott ellenem, ismerem jól, hiszen... Most új gyékényt szerzett nagának és portékáinak, de eljön az idő és kihúzzuk alóla, mi, igazi magyarok!
Klafacai Benő, ez a nagy író és költő, aki engem Mesterének tekintett, magyar volt, ízig-vérig magyar! Annyira szerette anyanyelvét, hogy más nyelveken még nyögni se tanult meg, de azért egyúttal humanista világpolgár is volt, bejárta fél Európát, igaz, csak a keleti felét, bár egyszer majdnem Párizsba is szerzett útlevelet, e célból elcsábította az egyik főkorifeus főtitkárnőjét /vagy fordítva?/, ám végül mégsem vehette fel útlevelét, a főtitkárnőt viszont elvehette, sőt, el is kellett vennie. Utána, kissé háborgón, módosította a közmondást: "Semmi húsnak még hígabb a leve!". Ám végül addig főtt /főzték/ saját levében, amíg lehiggadt.
Szomorúan emlékezem Klafacai Benőre, erre a nagy és igazságszerető emberre. Végső perceiben én zártam le szemeit és nyittattam ki száját utolsó kívánságára. Ezt mondta:
- Barátom, Mesterem, közöld az illetékes bizottsággal: azt szeretném, ha Neked ítélnék oda az oroszlánkarmokkal és nyakbagyémántoskereszttel ékesített Társasági Közérmét! Nekem nem kell már posztumusz dicsőség, poszt, elég nekem a humusz.
Én egyébként nem kívánom a földi dicsőséget, de azt sem szeretném, ha szegény néhai barátom néha, utolsó kívánságának nem teljesülése miatt, forgolódna sírjában!

csöppbikacsökösföldi BÉKABIKA RUDOLF