ADY ENDRE: A FEKETE ZONGORA

Ültem az iskolapadban, ötvenes évek, pad alatt ponyvaregény, padon Ady Endre feketezongorás verse. Mielőtt bárki megróna a kinyitott ponyvaregényért, elárulom: csak azért olvasgattam, hogy jobban el tudjam ítélni az értéktelen, népbutító irodalmat, és ezáltal méginkább becsülni az értékeset, a népnek valót.
Kétfajta tevékenység egyszerre? Én megtehettem, a csinos irodalomtanárnő kedvence, versek lelkének értője, versekért nem rajongó lánykák megvető lenézője.
Most is, egyből tudtam miért fekete Ady zongorája: a tipikusságtól, mivel az imperializmus fekete sors-sötétjét jelképezi. Azt, amiben szegény Ady Endre élni kényszerült. Mi is az az imperializmus? Persze, ezt ma már alig tudja valaki, ezért megsúgom: nagyhatalmak csúnya rendszere, mely profitért mindenféle dolgot gátlástalanul megtesz, ő csinálja a háborúkat is. Az imperializmust ma hogyan is hívják? Talán piacizmusnak, de inkább, szemérmesen, nem hívják sehogyan sem, mivel azóta nagyon megváltozott, csak annyi igaz, hogy továbbra is nagyhatalmak csúnya rendszere, mely profitért mindenféle dolgot gátlástalanul megtesz, ő csinálja a háborúkat is. A kispiachatalmak meg szeretnék ugyanezt tenni, de... No, szóval nagyot változott a világ!
A szőnyeg alá bekerültek a hullák, a zongora várhat a padon, jól van, jól van, lássuk csak! Most már jöhet a zongora. „Bolond hangszer: sír, nyerít és búg.” Igaza van Adynak, hogy mindjárt jellemzi is az imperializmust, amely manipulálja a népet: sír, hogy nincs haszna abból, amiből nagy haszna van, otthonában, titokban, örömében nagyokat nyerít /mivel nyer itt, no, meg ott is!/, azután pedig, álszentül, hízelgő szavakat búg a népnek, megjátssza a békegalambot. Persze, én nem bolondnak mondanám, hanem ravasznak, no, ha Ady élne, tanulhatna tőlem, ha nem is versírást, de dialektikát.
Hű, már fel is fedezték a hullákat a szőnyeg alatt! Már telefonálnak a Nagy Detektívnek! A grófnő sír... Utálatos ez a ponyvaregény-író, sajnáltatja az osztályidegen grófnőt, pedig annak megmaradt a kastélya és húszezer hold földje, mindössze férje és szeretője fekszik élettelenül a szőnyeg alatt. Nahát! Ezért sír? Akinek húszezer holdja van, meg kastélya, az könnyen szerezhet új férjet és új szeretőt!
„Fusson, akinek nincs bora, / Ez a fekete zongora.” Igen, ez már a nép, annak kell futnia, mivel nincs pénze, vagyis bora, no meg így pénze sincsen borra, érthetetlen hát mitől megy tönkre a mája, node, ha mégis megitta a bort és nem fizetett, akkor futnia kell, mert üldözi a kegyetlen, feketezongorás világ. Nagyon bölcs költő Ady, tudja, hogy egyes magyarok, mint osztályunkban is az a jelentéktelen külsejű Számtalanulszámos Pisti, olyan rövid eszűek, már a cím után a vers harmadik sorában el kell ismételnie nekik: itt zongoráról van szó, feketéről! Megjegyzem, hogy ez a Pistike mindig ötöst kap matematikából, mivel a számtantanárnő kedvence, pedig mit csinál? Megoldja a példákat, azzal a kis tyúkeszével! Az is valami? Én meg, a filozófus, magasabb kultúrszintről nézek e példákra, eltűnődöm: mit is keres az a gyanús x vagy y abban a fura törtben, esetleg nem egy imperialista kém tette oda? Én az egyenlőség híve vagyok, de ennek az undok matematikának tényleg kellene egy Nagy Francia Forradalom, a „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség!” jelszavával, mert, a múltkor is, mit látok? Ott van az állítólagos egyenlet, egyik oldala felette, magábatömte az összes ikszet és ipszilont, másik oldalán pedig kis numerikus szám szegénykedik, éhesen. Igazság ez? Én elosztottam az egyenlőtlenül elosztott javakat, mégis csak egykettedet kaptam dolgozatomra, az a törpeeszű Pisti pedig csillagos ötöst!
Na ja, a kertészt, a szakácsnőt, a kutyát és a fekete macskát már őrizetbe vették. Én a fekete macskával ezt nem tettem volna, hiszen a regény szerint is bájos állat, alibije is van: a kertész fia látta amint besurrant a konyhaablakon, húst lopni, éppen azidőtájt, hogy valaki vagy valakik a szőnyeg alá söpörték a két hullát.
Mi történik ezalatt a fekete zongorával? „Vak mestere tépi, cibálja, / Ez az élet melódiája. / Ez a fekete zongora.” Számtalanulszámos Pisti gyáván meglapul a padban, de én jelentkezem. Igen, Tanárnő, én meg tudom magyarázni ezeket a sorokat! A vak mester az imperialista Sors, amely tépi, cibálja a népet, meg a nép zongoráját is, ilyen kulturálatlan. Nálunk ilyet nemhogy egy zongoramester, de még egy vízvezetékszerelő-szakmunkásmester sem tenne, utóbbi pláne nem, mivel az még a zongoramesternél is jobban tudja: a Tudás Hatalom! A Nagy költő megismétli: „Ez a fekete zongora.” Azért teszi ezt, - itt megvetően Számtalanulszámos Pistire nézek - mert a kevéssé művelteknek is emlékezetébe akarja vésni a Kapitalista Sorsot, a gonosz, Fekete Zongorát!
Irodalomtanárnőm csókot dob felém és balkézzel két ötöst ír be az osztálykönyvbe. Remélem, hogy legalább az egyik tévedésből a matematika-rovatba került.
Ám ki az, aki e regényben most megjelent, frakkosan, álarcosan, frincfrancosan?
Nyilván el akarja vonni figyelmem Ady gyönyörű versétől, de ez a törekvése majdnem hiábavaló. Még kicsit belepillantok a könyvbe, kíváncsi vagyok, hogy leveti-e álarcát? Nem, azt nem, csak a a ruháit vetette le. Azt is milyen szégyentelenül, a grófnő előtt! Hű, a grófnő is... Szégyelheti magát a szerző, Piszlipaszli Eduárd, ilyen mínuszértékű könyvet írni!
Nézzük hát a padon levőt! „Fejem zúgása, szemem könnye, / Tornázó vágyaim tora, / Ez mind, mind: ez a zongora.” Értem, értem, a zongora jelkép, de nem hasznosítod túl ezt a jelképet, Bandikám?! Mondjuk, a fejzúgás, meg a szem könnye, az a matematika-óra utáni rendes állapot, de ezt nem volna szabad összezongoráztatnod tornázó vágyaim torával. Az is létezik ugyan, mivel tornaórákon rendszerint felmentett vagyok és csak vágyaim tornáznak, de hamar eljön a vágyak tora: a lányok, közöttük Marcella, nem vetkőzik le eléggé még tornaórán sem. Ez mind ugyanaz a zongora lenne? Ha Te mondod!
Nézzük a padalattit! A gyanusítottak közül kiesett a kertész, a szakácsnő, a kutya és a fekete macska. Nem megmondtam?! Kiderült: gyilkos nincs is, mivel a grófné férje és szeretője egymást ölte meg, kimutatta a kórboncnok segédje a hullaházban, egyébként talán a kórboncnok is kimutatta volna, ha nem utazik el nyaralni Fiuméba. Node mit akar itt a feketeálarcos?!
Nemsokára kicsengetnek. A tanárnő most Számtalanulszámos Pisti véleményét tudakolja az utolsó verssorokról: „Boros, bolond szívemnek vére / Kiömlik az ő ütemére. / Ez a fekete zongora.”
Pisti feláll, körülnéz, rájön, hogy ez nem számtanóra, félelmében hebeg valamit. A tanárnő jóindulatúan vár. Én nem akarom megszégyeníteni Pistit, ezt humánusan ráhagyom a Fekete Zongorára, a Sorsra. A tanárnő azonban megkér: mondjam el mit gondolok e sorokról.
Tíz perc sem maradt az órából, össze kell szednem magam, hogy elmondhassam egy kiselőadásban mint menekült szegény Ady borba, vérbajba, léháskodásba, lédáskodásba, szerelembe a kor kegyetlenségei elől. Nem az Ő harcos szíve volt bolond, hanem a körülötte levő Világ. Én beszélek, az osztály tátott szájjal hallgatja. Mint rendesen.
Csengetnek. Sajnos, be kell fejeznem az előadást és mennem kell a lefejezésre. A következő óra matematika.
Ekkor hírnök jő, értesít: DISZ-titkári értekezlet kezdődik. Megmenekültem! Bortalan, bolond szívemnek vére nem ömlik ki a matematikatanárnő ütemére. Legalábbis ma nem.