Szomorúan nézek ki piciny szobám ablakán,
Farkasok vonyítását hozza a szél felém
Mintha a végzet csábító hangját hallanám
Fájdalmam magamból eget rengetőn kiüvölteném

Szemem pásztázza a kopár téli tájat
Életnek nyomát se látni e halott napon.
Nézem a haldokló, magányos fákat
És a vércseppeket a hófehér havon

Éjszaka van, de a teli hold fénye világít
Tán ezért olyan különösek a farkasok
Én is egyre erősebben érzem, valami csábít
De egyenlőre mégcsak nesztelenül hallgatok

Közben gondolatok cikáznak a fejemben.
Ahogy elmém, úgy az ég is egyre borultabb
A vágy már egyre erősebben lüktet eremben.
A táj, agyamnak percről-percre zavarosabb

Lassan üvöltés cafatok hagyják el számat
Majd miután kicsit magamhoz térve szusszanok
A fagyos, zord levegőből szippantok párat
És az éjszaka csendjét megtörve felordítok

Vér fakad torkomból, és végig folyik nyakamon
Körmeim nyomán húscafatok szakadnak testemből
Egy átláthatatlan szürke fátyol van agyamon
Az igazi elnyomott énem szabadul ki lelkemből

Végre önmagam lehetek, egy örjöngő vadállat
Indulok is dacolva az acélos fájdalommal
Nem késhetek, randim van a gyönyörű halállal
Az éj csendjét áthasítom magányos hangommal...