Néha, mikor alszik a kedvesem, nem merek elszenderedni,
hiszen a halálban lesz elég időm pihenni.
Tekintetem rá mered,
és gondolataim új ösvényeket járnak be.
Néha, mikor alszik, álmokra gondolok,
melyek nem hagynak neki békét alvás közben.
Néha, mikor alszik, látom az árnyakat,
melyek a szemhéja mögött vonaglanak.
Néha, mikor alszik, az esőt hívom,
hulljon reá gyengéden.
Néha, mikor alszik, az arcára cseppen,
hogy vörösre sírt szemein enyhítsen.
Néha, mikor alszik, vadszőlő zizeg,
és borostyán takarja be.
Néha, mikor alszik,
kék őszirózsát rakok a szive fölé.
Néha, mikor alszik, én vagyok az eső,
mely reá hull.
És néha, mikor alszik, hajának illata
akár a friss avaré.
Néha, mikor alszik, az eső csak esik,
így neki nem kell sírnia.
Néha, mikor alszik, a levelek csak hullanak,
így neki nem kell zuhannia.
Néha, mikor alszik, a tengerre gondolok,
hatalma van, de nem ismer könyörületet.
Néha, mikor alszik, felragyog
egy mosoly, ami (talán) végre békét ígér.