Hallgatag ködben állnak a reménytelen fák,
Feletted megrezzen, egy-egy barna, őszi ág.
Októberi reggel, egész éves fájdalom,
Átrohan néha lelkeden izzó lábakon.
Nem kérdez semmit, választ sem ad,
De mikor gyenge vagy, úgy érzed megragad.
Ismered őt rég, hisz veled született.
Ő siratja a gyereket, ő ráncolja az öreget.
Küzdenél ellene, de ő maga te vagy,
Ébrenlétben is átéled a szomorú álmokat.
Mikor úgy érzed legyőzted, csak akkor vesztettél
Az emberekre mosolyogsz, miközben elvesztél.
Az Idő, Őt is öregíti talán,
Ha el is pusztul, visszatér, áttörve az élet vidám színfalán.