A zászló ott tűnődött a várfokon.Gonosz szellem keringett körülötte és nézte-nézte, gyűlölettel.
A szellem láthatatlan volt, de hangját olykor hallani lehetett.A galambok hallották, de nem törődtek vele. Megszokták.
Hirtelent megjelent a Szél. Zúgni kezdtek a fák. A várfokon feléledt, lobogott, lelkesedett a zászló.
A gonosz szellem szembefordult a Széllel és mérgesen sziszegte:
- Ne lobogtasd azt a zászlót, te fajankó, hanem tépd le!
A Szél ügyesen elkapta a szellem láthatatlan köpönyegét és körbe-körbe pörgette-forgatta a bajkeverőt:
- Ki is a fajankó, te álnok?!
A szellem most már ajándékot ígért neki: szélgurigát.A Szél azonban ismerhette a hamis komát, mert tovább pörgette.
Amikor a Szél eltávozott, a szellem könnyen magáhoztért, hiszen azért volt szellem.Keze, lába hiányzott, többi része láthatatlan volt, fejében rossz, ártó gondolatok csúszkáltak, tekeregtek ide-oda, mint a kígyók.
A szellem most a Napot pillantotta meg és kérlelni kezdte:
- Gyere lejjebb, kedves Napocska, te ügyesfényes! Égesd hamuvá azt a zászlót a várfokon!
- Mit kérsz tőlem, oktalan?! - háborgott a Nap. Ha lejjebb szállnék: emberek, állatok, növények, házak mind megégnének, elpusztulnának!
- Na és?! - vont vállat a gonosz szellem.A Nap azonban már válaszra sem méltatta.
Ekkor a szellem egy magasan keringő sasmadarat látott meg.Odaúszott hozzá a levegőben és őt is megkörnyékezte:
- Dicsõ Sasmadár, Madarak Királya! Amit tőled kérek: olyan kevés, amit érte adok, méltó jutalmadként, az pedig gazdag, bőséges.Ha erős csőröddel, acélos karmaiddal darabokra szaggatod azt a zászlót, nézd, ott a várfokon, akkor majd mindig segitek neked vadászni. Feléd ijesztem, kergetem a galambokat, hogy könnyű zsákmányod legyen!
A sas eleinte hallani sem akart a dologról, de a szellem addig-addig ígérgetett, hízelgett, hogy végül ráállt. Támadásra lendült a zászló ellen.
A várkapitány éppen reggelizett. Ablakából megpillantotta a különös jelenetet: a zászlót rohamozó sasmadarat. No ilyet se látott még világéletében!
Felkapta puskáját és célbavette a ragadozót.Igen nagy volt a távolság, de a várkapitány mesterlövész volt. A golyó éppen a sas fejbúbját súrolta. Egy hajszálon, azaz néhány tollacskán múlt csak a nagy madár élete. Így is szégyenszemre kopasszá tette a lövedék, levitte büszke fejének tetejéről a tollakat, sőt, még a bőrt is felsértette. A sas véres fejjel, dühösen szidta a szellemet:
- Azt mondtad: csekélységet kérsz tőlem! Kis hiján holtan zuhantam le a magasból!
Nagyot csípett a gonosz szellem láthatatlan testébe, de az, persze, nem fájt annak, hiszen szellem volt. Ami viszont fájt neki, méghozzá nagyon: saját tehetetlensége, az, hogy nem árthatott a zászlónak.
Nem tudta a lelketlen lélek, hogy azt a zászlót, a Szabadság zászlaját, ha Tűz, szédítő Vihar elpusztítja vagy pokolból feljutott ártó Kéz az ostobák és becstelenek segítségével letépi is, - valahol újult lélekkel ismét magasba emelkedik egyik testvére, a Becsület, Igazság és Szépség jelképe ezen a meggyötört, annyi szenvedést látott és látó földgolyón.