A vén koldus csöndesen ballagott –
Az idő mellette régen elrobogott,
Évek óta nem kért borra se kenyérre,
Mégis megköszönte, ha imát mondtak érte.

A vén koldus még azt se vette észre,
hogy leeresztették két méternyi mélybe
csak álmodott tovább, mintha létezne még
egy szerelem, miért halott szíve még ég.

A vén koldusnak már nem maradt, csak csontja,
nap, szél, és kemény föld fehérre aszalta,
már szíve is elporladt, eggyé lett a földdel,
de azt a kis kezet, nem feledte még el.
Túl a halálon, és túl a mindenségen,
Túl a óceánon, Kháron tengerében
a vén koldusból már az árnyéka se maradt,
Aki még ismerte, el tudta feledni –
Ám megmaradt a légben egy félig elcsókolt csók,

és egy szerelem, mit senki sem viszonzott…