Azon a szerdán már sokadjára kérették a hivatalház portájára.

- Megint itt van a bácsi, hallom a portás hangját a telefonba. Tessék lejönni, mert nem akar elmenni, magát követeli.

- Megyek azonnal, hagytam abba munkámat és néztem kérően a főnökömre, aki csak bólintott. Menj, de tegyél már valamit, mert ez így nem mehet tovább. Ezt inkább csak a szeme mondta és a megértő, de már kissé bosszús mozdulata. Tél volt, magamra kaptam a kabátomat és már rohantam is le három emeletet. Apám ott várt a portásfülke mellett, kicsit meggörnyedve, félszegen, mint egy gyermek, aki szidást vagy elismerést vár. A bordó bevásároló szatyor volt a kezében Jobb kezével felém nyújtotta a régi szemüvegemet.

- Elhoztam kislányom, mert otthon hagytad. Mindig otthon felejtesz valamit, de én elhoztam, mondta dicséretre várva.

- De apukám, hiszen már ezt régen nem hordom és tudod, hogy van nálam másik, és ma már ötödjére tetted meg ezt a hosszú utat, szóltam rá türelmetlenül.
Tudod, hogy igyekszem munka után haza. Kérlek, menj és ne gyere ma már többet, mert kirúgnak az állásomból miattad. Nem szaladgálhatok félóránként le hozzád, mondtam szinte sírva. Ő csak állt, mosolygott rám és nem értett semmit.

- Kislányom a szemüveged hoztam hajtogatta mindegyre és tolta a zsebem felé a szemüvegtokot. Elvettem tőle. Megnyugodott.

- Már megyek is, csak siess haza, mert nagyon várlak! Olyan egyedül vagyok otthon. Vettem tejet és kenyeret mutatott az általa kasornyának nevezett bevásárló táskára, látod, itt van!

- Jó, jó tuszkoltam gyöngéden kifelé a hivatal hatalmas vasrácsos kapuján. A megállóig kísértem, és megvártam, amíg a villamos elindult vele.

- Nagyon siess haza délután, kiáltott ki többször is a kocsiból, és még sokáig integetett a villamos ablakán keresztül.

.Aggódva néztem utána, Istenem vajon haza ér-e?

Este idegesen nyitottam be a lakásba, de aludt, igaz csak úgy ruhástól dőlt le a vetetlen ágyra. Kedvenc, zöldkockás erdélyi pokrócával betakartam. Nagyon fáradtnak láttam az arcát.
Vacsorát kellett készítenem..

- Amíg alszik gyorsan főzök valami könnyűt neki is, amit ő szeret.

Hozott tejet, a tejbegrízt nagyon szereti, akkor az lesz, döntöttem el hirtelen! Kinyitottam a hűtő ajtaját és földbegyökerezett a lábam. Tíz darab literes tejes tasak sorakozott a polcon. Ennyiszer ment le aznap tejért.

Este összeült a családi tanács. Mi legyen a papával?
- Ez így nem mehet tovább, be kell vinni a pszichiátriára, még valami kárt tesz magában vagy másokban, aggodalmaskodott a férjem.

- Nem, talán nem kellene, tiltakoztam, hiszen csak elfelejt dolgokat, többször elindul valahova, de nem tesz semmi rosszat.
- Azt fel tudod vállalni, hogy egyszer csak elmegy és nem talál haza! Elüti egy busz, mint a múlt tavasszal vagy felvásárolja a fél boltot? Te leszel érte a hibás, hárította rám a felelősséget.

- Lásd, ma is ötször volt bent a hivatalban. Hidd el , hogy jobb lesz így, valamit csak kezdenek vele. Én már beszéltem Falvay professzorral, egy kis infúzió kúra és néhány hét múlva hazahozhatod, tette hozzá csüggedt arcom látva.
A mai ötszöri látogatása az irodában és a tíz liter tej értelmetlen vásárlása meggyőzött.
- Rendben, nem tehetünk mást, holnap beviszem a kórházba.
Reggel szabadságot kértem. Bepakoltuk apám táskájába a legszükségesebb holmikat és elindultunk a kórház felé. Szótlanul jött . Azt se kérdezte, hogy hová megyünk. Neki elég volt az, hogy velem jöhetett. Én voltam az egyetlen ember, aki mellett megnyugodott, akikben feltétel nélkül megbízott.
Most is feltűnően jól érezte magát, reggelente különben is mindig tiszták voltak a gondolatai. Emlékszem egész úton, Petőfi Csokonai c. versét szavalta és jót kuncogtunk, amikor a vers végén a „csapot,papot” részhez ért.
Bekísértem a kórterembe, elmagyaráztam neki, hogy ez lesz az ágyad, ez meg itt a bögréd, itt van a kedvenc Ady köteted is. De ekkor már sehogy sem értette, hogy hol van és miért kell neki ott maradnia nélkülem.
_ Nem maradok itt, megyek én is veled kislányom haza, nincs nekem semmi bajom. Hajtogatta mindegyre.
Hiába volt minden vigasztaló, meggyőző szavam.
- Jövök apukám, minden nap jövök, csak néhány nap, csak egy kivizsgálás az egész.
- Nem , nem , ne hagyj itt rimánkodott. Jól vagyok, jó leszek, szót fogadok neked, kislányom!
Felcserélődtek a szerepek, már ő volt az én kisfiam és én az ő anyukája.
Majd a szívem szakadt meg, mikor ott kellett hagynom. Két fiatal ápoló került elő valahonnan és mikor nem akart kiengedni az ajtón, lefogták , hogy ne tudjon utánam jönni. Sírva jöttem ki az épületből, többször megfordultam, hogy integessek, de Ő csak állt és nézett. Szemében bánat, csalódottság, keserűség volt… egyszer sem intett vissza!
Másnap délután tudtam csak bemenni hozzá. Nem találtam az ágyában. Az egyik nővér kérdésemre odavetette, hogy „ott van a bácsi a társalgóban, ott ül”. Odarohantam. Egy betegtársával az ablak előtti radiátorhoz volt kötözve, félmeztelenül, alsónadrágja lecsúszva, ősz haja csomókban hullt az arcába. Valami borzasztó gyógyszertől folyt a nyála, végig a mellén. Szeméből eltűnt az értelem csillogó fénye. Vinnyogva próbált kiszabadulni az erős szíjak szorításából. Hasztalan. Mikor hozzáléptem rám nézett, de nem ismert meg vagy nem akart megismerni! Hiába szólítgattam, elfordította fejét. Rémülten követeltem az orvostól, hogy azonnal oldozzák ki! Megtették ugyan, de csak közel negyed órai munka után sikerült. Félig ájultan fektették le az egyik padra. Vizet kértem, hogy ihasson pár kortyot, a kezét, a haját simogattam, ettől lassan magához tért. Saját felelősségemre azonnal hazavittem, de már soha nem lett a régi, már nem bízott meg bennem, hiszen magára hagytam. Elvesztettem a bizalmát!
Azóta eltelt nyolc év, szegény már rég halott. Visszatérő álmom, hogy apám oda van kötözve egy radiátorhoz, sír, könyörög, kérlel és én nem tudok rajta segíteni. Reggelente gyakran arra ébredek, hogy mindkét csuklóm rettenetesen fáj. Annak a szíjnak a szorítását érzem, amivel őt kötözték ki, és ez már mindig így lesz.