Itt van veled. Mindig. Sok ezerszer, milliószor
Próbálta mondani, de most hangosabban szól
Hangosabban, mint eddig bármikor.

Érzed hogy dobban, csak hunyd le.
Hallod hogy surran, meg-meglibbenve
Csak egy levél, ősz van, és az utca kövén
Megfújta a szél.
Szállj hát szárnyakon, jobb híján, az övén.
Elrepít közel és távol. A szél ott lehet bárhol.

Van, hogy ébred az új mindenség
De most elmúlás leng mindenhol,
És kétségbeesés.

Repülj távolabb, talán hallod, ahogy valaki
Ülve a padon másik mellett először mondja ki.
Vagy megérzi.
Megérzi a mosolygó ajkakból zendülő néma szavakat
Akik ki nem mondva adják át: akarlak
Talán az is, ahogy elbúcsúznak mások
A Világtól, akit köszöntenek is legelső sírások.
Legelső tekintetek, akik körbenéznek.
Nem ismernek semmit, még nem rettennek,
Nem úgy, mint máshol azok az emberek,
Kik látják a barátot lelőve meghalni
S nem vágynak többé semmit sem akarni.
Hallgatják a fegyverek ropogását éjjel
És Akarva, a világon legnagyobb kéjjel.
Könnyezik a békét, mikor megadatik nekik
A legnagyobb dolog, mit eddig kaptak a világon.
Pár óra tömör, üres, nyugodt álom.

Álom volt, de kinyithatod a szemed
Álom volt, nem is hiszed barátom
Egy pillanat alatt
A világon.
Mennyien nem álmodnak ilyet, mint te
Pedig lehet,
Hogy talán kellene.