Szép ez az októberi napsütéses ősz, különösen akkor, ha itt-ott a fény átvilágítja az elsárgult leveleket.A temetőkre gondolok, melyeket sohasem szerettem, és a Halottak Napjára, melyet szintén nem, sohasem.
Nekem nincs szükségem Halottak Napjára, temetőkbe való elzarándoklásra, mert a halottaimra való emlékezés nálam - akár akarom, akár nem - mindennapos. Kellemetlen, olykor fájdalmas ez az emlékezés, akár a halottak egykori jótettei jutnak eszembe, akár más, utóbbiak közé nem sorolható cselekedetei.Néhányszor, sajnos, a jótetteket nem sikerült eléggé viszonoznom életükben, az illetők pedig nem tudtak tovább várni halálukkal.
Elhunyt rokonaim, ismerőseim a legváratlanabb pillanatban jutnak eszembe, napjában többször is.Meg-meggyújtok értük egy-egy versbeli (legtöbbször csak gondolatbeli) mécsest, gyertyát.Nem tudom, hogy hol vannak.Az ész azt súgja: sehol.Ám ha valahol vannak is, miért lennének éppen a temetőben, ha már teljesen szétvált az anyag és a lélek?
Sokan mások is így vannak vele, de csak nagyon kevesen merik ezt bevallani.Az a gyávaság, amelyik már nem okos óvatosság, hanem az ostoba vakmerőség szélsőséges ellentéte, - általános, és a rengeteg kár, baj, szenvedés, halál egyik okozója.
No életemben azért már jó néhányszor jártam temetőben, ha nem is megyek oda a közlekedést megbénító gyászünnepen.Vannak titokzatos csendű, költői lelkületű, tűnődésre késztető, szépen karbantartott temetők, de olyanok is, amelynél nem csak a halottak, de maga a temető is átadatott az enyészetnek.Máskor a pénzéhes temetői üzletág forgatja fel a sírokat, ha már nem fizeti meg a nyugvóhelyet az élő leszármazott.Ez a sírháborítás számomra nagyon visszataszító.Hamvaim talán nem fognak az utóbbi sorsra jutni majd, amennyiben hozzátartozóim tisztelni fogják végakaratomat és a krematórium után nem vitetik hamvaim a temetőbe.Ám hány példa van rá itt is, ott is, hogy a végakaratot sem tisztelték!
Egyébként azt sem kívánom, a legkevésbé sem, hogy halálom után bárki is megemlékezzen rólam.Ha egy-egy versem esetleg egy ideig innen-onnan előkerül is halálom után, az nem a rólam való személyes emlékezés lesz, mert a vers önálló élőlény.
Aki szeretett, annak pedig, azt kívánom, ha lehet, ne is jussak majd eszébe.Minek okozzak neki, akár csak egy pillanatra is, szomorúságot?!
A Halottak Napja, mint gyászünnep (még ez az elnevezés is furcsa!) részben megható, részben azonban tragédia, bánat, képmutatás, őszinteség, gyávaság, nevetségesség és még sok más minden keveredik benne, persze, egyénenként különböző arányban.
Még giccses, rossz népízlésre valló "tréfás temető" is van: Romániában, Szaploncán. Híres turistalátványosság.
A Hallotak Napján a halottakra emlékeznek az emberek, de általában rosszul.Nem egy kijelölt napon kellene mutogatniuk (sokszor képmutatóan), hogy mennyire tisztelik a halált, a holtakat, hanem az életet kellene tisztelniük, amennyire lehet, folyamatosan. Azzal adnának az elhunytaknak is méltó megemlékezést, ha az életet tisztelnék.
Tisztelik? A múlt, a jelen ezzel ellentétes tényeket mutat annak, aki lát, mert gondolkodik.Kevesen látnak, mert kevesen akarnak látni, gondolkodni.No és kevesen akarják a megválaszolhatatlan kérdésekre a becsületes "NEM TUDOM!"-ot adni válaszként.
Ez utóbbi adja számomra Halottak Napján is a kedvetlenség, szomorúság igazi okát.

(Az "ÁLMOK, TÁJAK, EMBEREK" c. netnaplóból)