Kicsit nyikorgott az ajtód
mikor utolszor beléptem,
bottal csoszogtál elébem,
arcodon ezer ráncból
bukkant fel a mosoly
mint őszi szántásból
az elhagyott virág.

Kicsit megfájdult a szívem,
de szemeidnek homályát
tündöklő sugár szőtte át
és mint szivárvány íven
lobbanó szeretet,
úgy ölelte minden
apró porcikámat.

Negyedszázada távoztál,
elmentél csendben, szótlanul
mert magához hívott az Úr.
De lelkemben maradtál
felejthetetlenül,
mert te tanítottál
szeretni engem is.