Egy nap egy dúsgazdag cilinderes öregúr – jószívű örök gyerek – úgy döntött, jót tesz az emberekkel. Nagylelkű volt egész életében, bőkezűen támogatott mindenféle alapítványt, meg jótékonysági szervezetet. Kissé talán könnyelműen bánt vagyonával.
Hát egyszer úgy határozott, hogy a hét valamely napján városkája legforgalmasabb utcájának egyik háza tetejéről a tömeg közé ürít egy kövér pénzesszsákot.
Előző este mosolyogva tért nyugovóra, tért volna, ám olyan izgatott volt, oly nagyon várta már látni az emberek boldogságtól ragyogó arcát, hogy alig tudott aludni valamicskét.
Másnap, már kelés élőtt egy órával ébren volt. Türelmetlenül várta a lakájt, hogy elvégezze szokásos ébresztő szertartását (mely annyiból állt, hogy benyitott a szobába, s megrázta kis csengettyűjét).
Szépen megreggelizett, meglátogatta borbélyát, fényesre suvickoltatta amúgy is fényes cipőjét. Most már úgy nézett ki, mint egy komoly, idős tőkés, aki alaposan megszedte magát az évek során. Közben pedig csak egy vén félnótás volt, aki valamikor annyi pénzt örökölt, amennyit el se tudott költeni, és mellé egy kitűnően jövedelmező birtokot.
Szóval barátunk szolgálója kíséretében kivonult a főutcára, és egy nem túl magas házat keresett, nem túl meredek tetővel. Nem sokáig nézelődött, egyhamar fönn voltak. Jól tudta, mikor kell jönnie. Azt az időpontot választotta ki, amikor a legtöbben járnak arra. A szolgáló adott jelre kibontotta a zsákot, megfordította, majd rázni kezdte. Azt a látványt! Azt látni kellett volna! Ahogy a sok papírpénz pörögve hullott lefelé. Ahogy a járókelők hirtelen döbbenten megálltak, s néztek fölfelé. Az öregúr boldogan hadonászott cilinderével kezében, s ordibált: „Ez mind a tiétek! Nektek hoztam, nektek szórtam le!”
Azt a szédületes sebességet, ahogy az emberek agya a csodálkozásról átállt a zsákmányszerzésre! Félelmetes volt. Megbolydult az egész utca, lázas hajsza indult. Az őszi szél meg úgy gondolta, most jól megvicceli ezeket a tébolyult hangyákat. Minden tekintet a földön és a másikon, irigy, féltékeny szemek – „annak mért jut több?” Gyerekek, idősek, férfiak és nők szaladgáltak, hajoltak, estek-keltek, taposták egymást.
Az öreg az egyik kémény mellől kétségbeesetten szurkolt a „verseny” minden résztvevőjének, hogy mindenkinek nagyjából egyforma rész jusson.
Sikítozás, vihogás, színkavalkád… az egész még alig zajlott néhány perce, egyszercsak egy pontban megmerevedett a sokaság, majd innen kiindulva az egész tömeg megfagyott. Valaki egy mozdulatlan gyerektestet tartott a kezében. Egy élettelen gyerektestet. Valaki vagy valakik halálra taposták. Ismerték néhányan, akik körülötte álltak. Nagyon szegény szülők hetedik gyermeke, akiknek alig volt pénzük tüzifára.
Az öregúr ájultan rogyott össze, a szolgáló kapta el az utolsó pillanatban. Az utcán mindenki indult a dolgára. Néhányan egy halott fiút tartó asszonyt követtek. Akik ismerték, elindultak megkeresni a felelőst; nyilván agyon akarták verni, de hű szolgálója gyorsan, amennyire csak tudta, messzire vitte a vén félkegyelműt.