Az ítélet napja volt. Kovács délután három felé került sorra, a nap sütött, a szél langyosan fújdogált. Kovács a szokatlan esemény ellenére egész sokáig megőrizte nyugalmát, aztán, ahogy fogytak előtte a sorból az emberek (a lelkek), először elkezdett izgulni, majd egyre idegesebb lett. Tenyere izzadni kezdett, olykor egész testét kiverte a verejték, s ahogy közeledett, lába meg-megremegett, halvány szédülés fogta el.
Eleinte élvezte a kellemes időt, mámorosan hallgatta a madarak csiripelését, mélyeket szippantott a friss levegőbe. Csupán azt sajnálta, hogy nincs cigarettája, és a környéken se volt senki, akitől kérhetett volna. Meg aztán egy kis pálinka is jól esett volna torkának. Mert valahogy anélkül egy kicsit halottnak érezte magát.
Végülis éreznie kellett, ahogy gyomra zsugorodni kezd, homloka ráncai közül apró izzadsággyöngyök bújtak elő, bajusza is egyre nedvesebb lett. Ekkor már csak egy nagy szürkeséget látott maga előtt: az előtte álló kabátját. Lépés, állj. Szünet, szív dobog. Aztán elfogyott a szürke kabátos is.
Három felé került sorra. Az ablak mögött ülő angyal szeretetteljesen mosolygott rá.
– Kovács?
– Igen – válaszolt a holt, csodálatos módon az angyal látványa annyira megnyugtatta, hogy minden félelméről megfeledkezett. Elvette céduláját, meg sem nézve elköszönt, s még mindig a mennyei lényt bámulta, távozván vissza-visszanézett, nagy benyomást tettek rá a szárnyak, a glória.
Kovács már messze elhagyta a sort, persze, hogy újra eszébe jutott, hogy milyen nap is van. Fel-alá járkált a nagy tér közepén, mormogott a bajusza alatt, zihált, bele-beletúrt ritkuló hajába. Egyszercsak hirtelen a szemei elé kapta jobb kezét, felemelte a cédulát , s ujjait lassan szétnyitotta.
A cetlin ennyi állt: Inferno.
Hatalmas szemekkel, tátott szájjal meredt a papírra; először elsápadt, majd elvörösödött mérgében: Ez meg mi a csudát jelent?
– Ej a... – káromkodott hosszasan: idejön, hogy megkapja a végítéletet, és erre egyetlen szót biggyesztenek a lapra valami, számára ismeretlen nyelven (egyébként a sajátján kívül mindegyik az volt). Felháborító!!! Kezei ökölbe szorultak, s dagadó erekkel a homlokán fújtatva indult vissza a bódéhoz.
De elég messze eljött, s úgy félúton járhatott, mikorra már nem sok maradt indulatából. Léptein lassított, s közelebb érve, a sort is látván, maradék bátorsága is elillant.
Leült az út szélén egy kőre, könyökét térdeire, arcát tenyerébe helyezte. Nagyot sóhajtott. Még egyet. Kutakodott emlékezetében, lázasan törte (grimaszba rándult) fejét, de az inferno szó sehogy sem akart ismerősnek bizonyulni. Kis idő múlva le is mondott a keresésről.
Hát vajon mit jelenthet? Kovács most másféle emlékeket idézett elméjébe. Ez most a menny lehet? A pokol? Emlékezett estékre, amikor a kocsmából hazamenet elverte az asszonyt, mert az nemtetszését fejezte ki, amiért már megint elkártyázta pénzüket. Sok ilyen estére emlékezett. De hisz a lelke mélyén mindig is jó ember volt, csak az ital vitte rá efféle szörnyűségekre. Meg aztán nem is csalta a feleségét… igaz, nem is igen próbálkozott, meg lehet, hogy hiába is próbálkozott volna; figyelmét és idejét lekötötte a kártya meg az ital. A részeg cimborák… A nejével is többet törődhetett volna, és de bánta, hogy bánt mindent! Milyen keserűen bánta egész elhibázott életét! Bánta, amit tett és azt is, amit nem tett meg. Egyre valószínűbbnek látta, hogy a szócska a papíron a poklot jelöli.
Aztán derengeni kezdtek valami homályos foszlányok, amiket még gyerekkorában hallott hittanórán… nem, nem járt hittanórára… vagy talán az anyjától… „Ó, Istenem, jó anyám biztos a mennyekbe került!” – gondolta. Igen, mintha tőle hallott volna olyasmit, hogy aki megbánja bűneit, a mennybe juthat… kár, hogy sose vette komolyan ezeket a dolgokat, most meg lám, itt van, mégis megtörténik az egész!
Ilyesféle kétségek mardosták szegényt, sötét gondolatok ostromolták, de valahogy a remény sem bírta elhagyni.
Fölkelt hát, körülnézett, messzebb még látott egy-két alakot, de nem merte megkérdezni őket, mi lehet az az inferno?
Kovács az úton őgyelgett, amikor hirtelen nagy fényesség támadt mögötte. Megfordult, s egy hatalmas szárnyas alak (szintén angyal, de másfajta, mint a pultnál) szólította meg. Rövid úton értésére adta, hogy tévedés történt, kivette a döbbent lélek kezéből a ronggyá gyűrt cetlit és egy másikat adott át neki. Mielőtt azonban Kovács akár megszólalhatott volna, az arkangyal már el is tűnt. Az új cédulán új felirat állt: Purgatórium.
Kovács ordított. Toporzékolt, gyér fürtjeit tépte. Nem szerette ezt a nyelvet.