Egy barátom mesélte a sztorit és valahogy így adta elő:
Nyáron egyszer keszthelyre mentünk egy ismerősömhöz, az Anetthez, aki osztálytársam volt gimiben, aztán most ott tanult valamit, meg nyáron ott is dolgozott, valami piás helyen, ez nekünk egy csomó ingyensört meg- jégert jelentett, szóval hozzá mentünk, szülinapja volt azt hiszem. Én Fenyvesről mentem néhány haverommal, mi ott nyaraltunk, de közben még máshol mások is szálltak fel, szintén az Anett ismerősei, akiket viszont mi nem ismertünk. Keszthelyen már egész nagy társaság szállt le a vonatról, Anett már várt minket, és így közösen meneteltünk úticélunk, a libás strand felé.
Ott is vártak már egy csomóan, ünneplők, sok helyes lány, jó nők voltak ott, hm, gondoltam, egész jó lesz itt, örömmel néztem elébe az éjszakának, annál is inkább, hogy amikor megérkeztünk, némelyik szép, együgyű kis hölgyemény pillantásából naiv érdeklődést olvashattam ki személyemet illetően – én itt csak annyit szólnék közbe, hogy barátom részéről ez nem valamiféle beképzelt hencegés volt, hiszen valóban igen jóképű, úgyszólván ecetet pisálnak utána a lányok – csak az volt a baj, hogy nem lehetett ám rögtön nekiállni ismerkedni, Anettet jöttünk köszönteni, ő volt az est főszereplője, mindenféle fölöttébb szellemes pohárköszöntők közepette folyamatosan inni kellett az egészségére.
Aztán persze bomlani kezdett a rend, lazulni a kezdeti fegyelem, az emberek fel-felálltak az asztaloktól, ritkult a csapat. Na hát persze én sem maradtam a helyemen, mentem csapni a szelet, ami már koránt sem talált olyan szíves fogadtatásra, amilyenre a megjelenésem keltette reakciókból számítottam. Először meglepődtem, ijedtséggel vegyes értetlenséggel fogadtam a helyzetet, de aztán végülis kezdtem felfogni, hogy miről van szó. Mert eléggé el voltam már ázva. Annyit ittam Anett egészségére, hogy ha tényleg ezen múlna, akkor már soha nem fog megbetegedni, és ezer évig fog élni. Olyan részeg voltam, burogattam az asztaloknál a poharakat és az üvegeket, egy bájos virágszál csodálatosan fehér feszülős nadrágját vörösborral öntöztem meg, egy másik próbálkozás alkalmával a kifejezés lázas hevében véletlenül arcon köptem a kiszemelt áldozatot, de olyan is történt, hogy leültem valahová, ahonnan aztán tüstént fölkeltek.
Így vándoroltam asztalról asztalra, kudarcról kudarcra, mire úgy döntöttem, hogy most már a kevésbé tetszetős fehérnépnél próbálkozom, mert úgy nem múlhat el efféle parti részeg mulatás, hogy valamilyen nőt én el ne csábítsak, magamhoz ne édesgessek!
Aztán ott ült az a csúnya lány. Jó, azért annyira nem volt csúnya, mint az ördög női változatban, de ha választani kéne, hát habozás nélkül mondanám inkább csúnyának, mint szépnek. Az egyik asztalnál ült egymagában, senki nem foglalkozott vele, kis darabig néztem, ahogy ott üldögél a régenvárt siker. Mert hát teljesen biztos voltam a dolgomban, csak győzködtem magam, persze, legyen egy jó napja szegénynek! Odaültem hát és elkezdtem vele beszélgetni. Borzasztóan komoly volt és borzasztóan intelligens és ami ezekkel a szavakkal csak ekkor fogalmazódott meg bennem (egy könyvben olvastam), megkapóan csúnya. Aztán elkezdtem neki udvarolni, ami már önmagában is elég nevetséges volt, de állapotomnak köszönhetően a bókok terén még durva túlzásokba is estem.
Aztán beszólt. Hogy mégis mit képzelek? Egész este csapom itt a szelet a lányoknak, aztán, hogy semmi nem jön ösze, a végén őt találom meg, mint valami maradékot, hát nagyon köszöni, ez rendes tőlem, de azért ami sok, az sok, neki is van önérzete, meg minden. Fogta magát, behajigálta a cuccait a táskájába, felpattant és már ott se volt; megfosztván magát egy kellemes éjszakától, vissza nem térő lehetőségtől, megőrizve így büszkeségét.
Én meg ott maradtam, mint a kivert kutya, elázva, magányosan, egy darabig még néztem utána, néztem siető, formátlan, nagy fenekét, robosztus vállát, tulajdonképpen annyira nem is sajnáltam az egészet. És tanultam belőle. Hogy van ilyen. Hogy vannak ilyen csúnya büszke lányok.