2008.10.18.

A nagy napon, bár későn keltem, elutaztam Várdombra, a szülőfalumba. Megnézni a házat, a szobát, az ágy helyét, ahol születtem. Akkor és ott, 1953. október 18-án.

Szép idő volt. Igazi őszi vasárnap, utolsó lehetőség egy vásárhoz. Mert az volt, Bátaszéken állat- és kirakodóvásár. Édesanyán kívül, a családból mindenki odament.
A nap mosolygott, biztos én is látni akartam. Ángyika, nem messze lakott tőlünk, neki vitték az üzenetet, jöjjön, segítsen, hívja a bábát is. Siettek, időben érkeztek. Örömteli ünneppé vált az esemény, megszületett a Boros-család második gyermeke, az oly nagyon várt kisfiú. Nagyapám iránti tiszteletből a Károly keresztnevet kaptam elsőnek, de Édesapám neve után, Pál lett a második. Elütötték a delet, mire a fürdetésen túlestem. Vörös, ráncos arcomon, talán valami mosolyféle látszott, mikor az első szoptatás után, két óra felé a vásárból hazaérkezők először megláttak. A vásárfia én lettem.
Nem pénzért, ingyért. Mégis a legdrágább kincsnek érzett mindenki engemet.

Szülőházamat svábok építették, az 1800-as évek második felében. Földeséknek hívták őket. Ezt a padláson maradt feliratos zsákokból tudtuk, meg mesélték is. Az egész családot kitelepítették, valahová az akkori NDK területére, hogy a Felvidékről betelepített magyarok, nagyszüleim, kerüljenek házukba, földjeik birtokába.
Ez a csere mindenkinek fájdalmas volt, de a politika nagyúr, ellene nem lehetett tenni. Csoda-e, ha családunk azóta is tartózkodik tőle. Édesapám szokta mondani:
„Fiam a politika úri huncutság, még azok sem értik mindig, akik csinálják”.

Most is dél lett, mire a faluba értem. Felérve a kocsmadombra, mélyet sóhajtottam, tüdőmet teliszívtam várdombi levegővel, aztán mire kieresztettem, már a református imaház és a katolikus templom között gurult az autóm. Fékeztem, jobbra a hatodik ház volt a miénk.

Ismerős vaskapun léptem be. Élénk kutyacsaholás fogadott. Nyáron, ha be-benéztem, az idős néni a konyha előtt szokott ülni, most senkit nem láttam. Indulok hátrafelé, hisz egy falusi házban az élettér a konyhában van, de nem bírok végigmenni a járdán. Lábam megálljt parancsol a folyosóra felvezető lépcső előtt. Igen, tudom. Igen, emlékszem.
Ez vezet a középső szobához, ahol én születtem, ahol mi laktunk.
Egyedüli változásként a házon, a nyitott folyosót befalazták. Eltűntek a gyönyörű esztergályozott, magas faoszlopok, más minden változatlan maradt.
Szinte kapkodva, ugrálok felfelé a lépcsőn, oly türelmetlen vagyok. Benyitok a vékony ajtón, köszönök, vagy inkább kiálltok valamit, s a régi folyosót egy nagy lépéssel lépem át, hogy a szoba széles küszöbén megállhassak.

Mély, megindító érzés vesz rajtam erőt. Be sem kell lépnem, a szobaajtó nyitva, belátok. Az ablak alatt belülről most nem áll ágy, üres a helye. Más bútort aztán nem is látok, mert könnyezem. Valaki odaér hozzám a háziaktól, egy fiatalember, valamit makogok, dadogok, s beljebb lépek. Körbenézek, s hogy ne lássa könnyeim, hát beszaladok az első szobába. Szememmel a sok régi könyvet keresem, a Millenniumi bőrkötéses sorozatot, a diófa könyves szekrényt, a szép szobortartót, a többi szobrot a szekrény tetején, a szőnyegeket, a bevetett vendégágyakat, a zöld burás, üvegfüzéres csillárt, de csak lepusztult bútorokat találok. Az ablakok, az ajtó, a széles deszkaborítású padló a régi. Mind-mind kétszer idősebb, mint én vagyok. Indulok tovább, vissza a szülőszobába, majd át a hátsó szobába - alig van benn pár bútor - de egy riadt, felbőszült asszonyhang megállít.

Merasszongya, hogymerekén…..?!

Lapolom vállát a termetes nagyságának, próbálok mosolyogni, de biztos a nagy napra kapott új nadrágom és pulóverem teszi meg hatását, mert megenyhül. Rájön, nem betörő, nem szélhámos járkál idebenn. A háziak lánya ő, velem majdnem egyidős, épp itthon van látogatóban. Aztán már kedvesen, ő biztat, csak menjek tovább, a spájz most is ott van, s nevet, ahogy mesélem, hogy a kockacukor egy porcelán fedeles edényben volt, s én mindig azt csentem a polcról, ha nagymamám nem látta.
Nem is tudjátok, akkortájt legalább négyszer akkora volt egy cukor, mint manapság. Ha mákot törtünk a fa mozsárban, az lett hozzátéve, mert különben, összeragadt volna törés közben a sok olajos mákszem.
S tényleg, mint régen, a polc ma is ott áll, 41 éve a költözéskor otthagytuk, csak a régi, fedeles, kaspószerű porcelán hiányzik. Hová is lett? Ki örökölte? Mert szép és értékes volt. Falun laktunk, de mégse voltunk falusiak. A nemesi vér, a lélek, csak-csak kibújt belőlünk.

Átérek a nyári konyhába, rögtön jobbra fordulok, a nyitott kémény felé. A sok füstölt kolbász, sonka, ott lógott, a huzat védte, óvta, hűtötte. Egyesével szedtük le, ahogy fogyasztottuk. Még fel sem nézek, orrommal már szaglászok, a kolbászok íncsiklandozó illatát keresem, de hiába.
Mesélik, hogy egyszer a kemencével együtt kigyulladt, egy része leszakadt, elbontották. Csak egy nagy hűtő áll a függöny mögött. Biztos nem házi finomságok vannak benne.

Visszalépek, a bejárati ajtó melletti sarokba nézek, a két hordót keresem, melyből egész télen árulta Mama a savanyú káposztát. Nincs ott, valami kacat van a helyén. Pedig, de sokat tapostam apró, meztelen lábbal, mire megteltek gyalult káposztával, a rátett babérlevéllel, sóval, kevés szemes borssal. Biztos mind ez is kellett a finom ízhez, mert mire kész lett, vakító fehér voltam még boka fölött is, nem úgy, mint mikor beleálltam az üresbe. Aztán a deszka fedőlapra nagy követ tettek, így mindig lé alatt volt a káposzta. Nyaranta be sem vettük a táblát. „Ősztől úgy is kell, hagyd csak ott fiam az ablak sarkában”. Azóta is a finomra gyalult savanyú káposztát keresem, bármerre járok. Vagy csak Mamám kedves, gondoskodó, folyton nógató szava hiányzik?? Lehet.

De jé, mi van itt? Egy kis átjárót vágtak a falon a nagykonyhába. Átérve, jobbra mindjárt a sparheltet keresem. Ott is van, de ez már újfajta, mögötte meg radiátor. Az udvar felőli ajtó a régi, de már nem használják, nejlon borítja, mert a szél átfújna rajt. De sokat álltam előtte telente. Nehezen viseltem a bezártságot. A párás üvegre rajzoltam. Legtöbbször házikót, vagy állatokat. Eszembe jut Édesanya egyik története. Januárban volt az eljegyzésük, ott főztek mindent, s ha valaki jött és az ajtót nyitották, kívülről a fejszével kellett befeszíteni, mert a sok gőz jéggé fagyott a vékony ajtólapon, olyan hideg volt. Ma már tél sincs, s a nagy főzések is elmaradtak.

Jobbra, a sarokban vastag szőnyeg, a pincelejáró lecsukott ajtaja van vele takarva. A mi időnkben a mosdóállvány volt odatéve, egyik oldalán a mosdáshoz odakészített víz a fedeles vödörben, másikon külön a ceglédi kannában az artézi kútról hozott ivóvíz.
Ja! És fölötte most is ott a nagy kampós szög, a poroló lógott rajt.
Tudjátok, melyet a szőnyeg helyett, mindig a fenekemen próbáltak edzésben tartani.

Szembe, a fal felé nézek, keresem Atya ágyát. Vele aludtam évekig, telente lábát melengettem. A festett falon hengerelt minták sorakoztak. Borosüvegek szőlőfürttel, elalvás előtt azokat számoltam össze. Az ágy végében, Mama sezlonja volt. Ma nem alszik senki a konyhában, pedig volt hely ott mindenre, s a tűz is mindig égett.
Atya díszes katona ládáját sem látom. A sok hivatalos papír, az állatok passzusai, mind-mind odakerültek. Alattuk volt eldugva a papírpénz. A kis oldalfiókban, a féltett borotvák és a malacherélő kése. Igaz, a kulcsot mindenki tudta, hogy a szekrény tetején tartja, de ahhoz csak ő nyúlhatott.
Sok titkos kis ládát, dobozt gyűjtöttem életemben, tudom, épp ennek hatására.
A két kis ablak, magasan a régi szekrények fölött, Szabóék felé néz, ma is ott van.
Azon is nejlon, mert már biztos szelelne nélküle.

Talán a lendület, talán a mindent látni akarás tüze visz tovább. Újra az udvaron vagyok. A folyosón visszafordulok, a padlásfeljáró ajtaját keresem.
Régen óvatosan lopództam fel rá, a sok finom szőlő, rafiával felfűzve, a gerendákon lógva aszalódott, hívogatóan. A fateknőkben, a búza alatt, a karácsonyra érő körték, és a húsvéti rozmaring almák lettek eldugva a fagy elöl. Bizony, nem mind érte meg a maga ünnepnapját.

Gyorsan felmegyek, majd mindjárt előre a két keskeny, hosszúkás ablaknyíláshoz. Kitekintek, mint negyven-ötven évvel ezelőtt. Alattam az utca forgalma, szemben a házsor, a kertek, messzebb a Nagyrét és Óberek épületei látszanak. Istenem, ha már nagyon bezárva éreztem magam, idejöttem, messzire nézve, szabadon, a képzelet szárnyán utaztam valamerre.
A mi időnkben a padlás tele volt pakolva. Gabonával, aszalt szilvával, pirosló almákkal, száradó cirokkal, nem használt kötelekkel. Papírzsákokra a diót terítettük ki.
A gerendákon zsákok szunnyadtak, egér ott nem rágta. Kémény mellett, a régi stelázsin, edényeket, tejes kancsókat, ecetes és pálinkás butéliákat tartottunk.
Most a gerendák árván ácsorognak, csak a por kevereg a huzat szárnyán oda-vissza.

Hátra megyek, a deszkafal, mely elválasztotta a széna tárolására használt padlásrészt, most ajtószélességre ki van bontva. Itt sincs semmi. Már nem lehetne ugrálni a gerendákról a finom illatú friss széna közé. Középen besüt a nap, a kúpcserepek eltörtek, leestek, ázik a padlás, a mennyezet, az istálló fölött, láthatóan évek óta.
A kocsiszínből sem vezet fel létra, pár deszka fedi a feljárót.
Szénát sem dobnak le rajt, téli napokon az esti etetéshez.

Elmélázva indulok lefelé az oly jól ismert padláslépcsőn, s az ajtó előtt megtorpanok. Valamit keresek szememmel, de nem is tudom, mit. Kilépek a folyosóra, s hirtelen visszafordulok. Megvan! A kis, kék, lapos zománcos tányért keresem, melybe alig újnyi tejet öntöttem sokszor. Egy sündisznó családnak volt bejárása az ajtón, a kör alakú macskanyíláson. Ősszel szoktak jönni, talán fent vackolták be magukat télire, a cirok vagy a mákkóró közé.

Jé! A kerekes kút ma is úgy van, mint gyerekkoromban, csak a kis rácsos faajtó van becsukva. A kerék is a régi. Egyszer, ahogy engedtem le a vödröt, szálka ment a bal nagyujjam körme alá. Sokat pityeregtem, mire a fájó gennyesedés után, végre leesett, mert letépni nem engedtem az orvosnak.
Esténként tíz vödörrel is kellett húzni, hogy a sok állat, mind inni kapjon.

Szembefordulok a kocsiszínnel. Istenem, mennyit láttam szüleim dolgozni itt is. Elindulok. Jobbra az istállóajtó. Belépek. Szemben a lovak voltak, kicsit balra elválasztva a tehénke. Becéztük, mert szerettük. Naponta vittem az esti tejet a csarnokba leadni.
A reggeli fejést elhordták háztól, meg mi is azt ittuk. A maradék, cserépedényekbe került, abból lett az aludttej, a vajnak, a túrónak való. Jobbra, az ajtó mögött a gyalupad volt. Előtte a faragószék. Atya birodalma. Mindenhez értett. Jó unokája lettem, ha élne, büszke lenne rám most is.
Arrébb, a falnál a szecskavágó terpeszkedett. Gyakran hajtottam, hol kukoricaszárat, hol csalamádét, hol más abraknak valót vágtunk a szálas jószágoknak.
A sarokban a répadaráló állt.

Ma az egész istállóban rossz bútorok, haszontalan kacatok vannak. Az öntöttvas billenő ablakok bezárva. Indulok kifelé, de megfordulok, s mutatom kísérőmnek, hogy ott volt régen a… de, jé a fecskefészek most is ott van! Még az esti itatáskor is csicseregtek a fecskék a fiókáikhoz. Tavasszal izgatottan lestem, mikor érkeznek meg végre.

A kocsiszínben büszkén szól a háziak fia: Idenézz!! Ez még a tiétek volt. S tényleg, a fal mellett ott a régi kukoricamorzsoló gép. Eredeti formájában, nem lett átalakítva, villamosítva. Telente sokat hajtottam, mire a góré kiürült a sok száraz kukoricától. Biztat, vigyem el nyugodtan. Nem viszem, nem zavarom meg évtizedes álmait.
Pihenjen tovább, legfeljebb jövőre újra meglátogatom.

Indulok tovább, ki az udvarba. A szín mellett a pelyvás volt. Ide került cséplés után a sok búzaszem takaró levele. Kukoricadarával keverve, kiváló abrak lett az állatoknak. Később, a téli fűrészport tartottuk itt. Most gyönyörű, akác tűzifa sorjázik benne magasra felrakva. Nekem úgy tűnik, ez a ház leggondozottabb része.
Mögötte, már a hátsó udvaron, volt régen, az a bizonyos. Délre nézett. Imádtam, ahogy a nap besütött az ajtó szív alakú kivágásán és a repedéseken. Nem is hiszem, hogy boldogabban trónolok ma a fehér fajanszon, mint akkor, ott, kócos gyerekfejjel.

Hátul, a kert gondozatlan, az idén talán semmi nem termett benne. Pedig a megélhetést adta valamikor a családnak. Igaz, a jó terméshez, mindannyiunk szorgalmas munkája kellett. Itt most ennek nyomát sem látom.
Valamikor olyan hosszú volt, hogy a fölső részén mikor új utcát nyitottak, két ház is épült a kertünkbe, meg még a mi házunkhoz is jó darab megmaradt.

Az ólakat, a két kukoricagórét elbontották, a katlanház sincs már meg, csak a két tyúkól mutatja, hogy baromfiból is sok lehetett. Fölötte régen a galambok laktak a padláson. Nemcsak közönséges házigalambok, hanem gyönyörű nagybegyűek, római fajtájúak is voltak. Szó-szó, Mama finom leveseket fűzött belőlük, de mint falun mindenből, ebből is, jutott is, maradt is.

Az udvar is gazos. Fölnézve látom, hogy a cserepek hiányosak, a fal sok helyen málladozik. Nem is tudom, sírjak vagy nevessek, hogy az új tulajdonosok harminc év alatt egyetlen vödör maltert sem használtak fel a ház javításához, egyetlen cserepet sem igazítottak meg vagy cseréltek volna ki. Tudod, ők előtte „szolgálati” lakásban laktak. Cselédek voltak Újberekben…

És az utca felőli virágoskert, mely dísze volt az udvarnak és mindenki csodájára járt?
S csak a Mama meg én gondozhattuk? Bizony, már a kerítése sincs meg.
A sok gyalogszegfűt hiába keresem, egy nagy diófa vet árnyékot mindenre.
De nicsak! Kocsisék felől, a kerítés végében, egy bokor árválkodik. Jé! Lehet, hogy ez a régi labdarózsa? Igen, igen, mondja büszkén új barátom, ez még a régi időkből maradt meg. Az egész sarok minden évben tiszta fehér a sok rongylabda nagyságú virágtól.

S szemembe újra könny szökik.
Istenem, megérkeztem, itthon vagyok!
Semmi nem változott! A ház, mint azelőtt, s lám a labdarózsa is itt van.

Tényleg, semmi nem változott, csak én lettem 55 éves.

bíboros