Medve cammogott az ösvényen. Találkozott egy sánta nyúllal. Kérdi tőle a nyúl:
- Nincs kedved világot látni?
- Brum-brum, nagyonis... - válaszolta a medve. Olyan vidékre szeretnék eljutni, ahol a faodúkban méz van, de méhek nélkül!
- Én meg olyan káposztásföldekre, amelyeket nem őriz puskás ember, meg harapós kutya! - sóhajtott a nyúl.Ám, látod, sánta vagyok, így nem jutok messze. Tegyél a fejedre és vigyél! Nem vagyok én nehéz. Barangoljunk együtt!
- Brum-brum... Tegyelek a fejemre?! - nézett nagyot a medve. Nevetséges ez, brum-brum... Nekem mi hasznom lesz ebből?
- Hasznod lesz, te medve, mert a fejeden egy nyúlfejjel magasabban leszek nálad és elláthatok oda, ahová te csak majdnem. Akár a méhek nélkül mézben bővelkedő vidékig! Meg azután te leszel az első medve a világon, akinek élő nyuszisapkája van!
Beleegyezett a medve. Később bicegős egérrel találkoztak. Ő meg a nyúl fejére kéredzkedett fel azon a címen, hogy ő ott egy egérfejjel magasabban lesz és még a nyúlnál is messzebb láthat előre.
Mentek hát e fura módon, azazhogy csak a medve ment, mert a másik kettő csak utazott - medvelábakon.
Nagysokára ismeretlen erdőhöz érkeztek. A medve látta a hatalmas fák törzsét, ágait. A nyúl kicsikét többet: a fák tetejét, csúcsát is. Az egér viszont picikét még többet, mert megpillantott valami hegykén fényeset a fák mögötti távolban. Mi a csuda lehet az?!
Közelebb mentek: hát egy kastély volt. Annak tornya büszkélkedett a naptól elcsent sugarakkal.
A medve óvatoskodni kezdett: jó volna, ha az egér kitapasztalja mi is van abban a nagy épületben, meg a környékén.Medvének, nyúlnak tartania kell puskás embertől, harapós kutyától, az egeret viszont ezek kevésbé veszik észre, igaz, a macskától neki is óvakodnia kell.
Sokára jött vissza az egér felderítõ útjáról, nem csoda, hiszen bicegett. Jókedvűen jelentette:
- A kastély macskátlan, kutyátlan és nincs benne sem puskás ember, sem puska nélküli. Be sem zárták az ajtaját! Nagytermében hosszú asztalon étel-ital, mindenféle finomság... Az asztal végén díszes székben csudakönyv! Beszél! Folyton-folyvást ugyanazt: "Királyfi vagy? Akkor mondom: érezd magad rögvest otthon!"
A medve mormogott-morfondírozott:
- Az állatok királya, úgy híresztelik, az oroszlán, de ahol nincs oroszlán, ott ki az erdő királya? A medve! Sietek a kastélyba, befalom a sok jóból a magam részét!
A nyúl is tűnődött, ide-oda billegette szép hosszú füleit:
- Én sem vagyok ugyan oroszlán, de a mesebeli káposztaföldeken ki a király? A nyúl! Veled tartok, medve, jogosan, okosan!
Az egér is sajátmaga felé forgatta esze kerekecskéjét:
- Cincogiországban ki a király? Ott nincs cicafogócska, király a vincogócska! Ott én vagyok a király, a trónszék nekem kijár!
Berendezkedtek a kastélyban, királyian. A medve jól belakott, utána díszes ruhákba öltözött, és a továbbiakban az éléskamrában lakott. A nyúl a hálószobában aludt, selyempaplanos ágyban, de mindennap kirándult a veteményeskertbe: káposztát, répát kóstolgatott, salátát majszolt.
A legkisebb a legnagyobbal, vagyis az egér a medvével tartott. Az éléskamrában mulatoztak: kerek sajtot vigan ettek, hosszú kolbászt szájba vettek, hurkát foguk alá gyúrtak, ha jóllaktak - jót aludtak. Víg életük volt!
Hanem egyszer elmúlik nemcsak a nagy hőség, hanem a nagy bőség is. Morgósabb lett a medve, sántítósabb a sánta nyúl, idegesebb fogú a kisegér. Elfogyott a harapnivaló ennivaló. Az egeret bosszantotta a folyton ugyanazt ismételgető csudakönyv: "Királyfi vagy? Akkor mondom: érezd magad rögvest otthon!" Össze is rágta a könyv elsõ felét. Abban voltak a gonosz varázslatok. A második fele épen maradt, mert a három állat odébállt a kastélyból.Ők elmentek, de micsoda rendetlenséget hagytak maguk mögött!
Amikor seprűjén hazarepült a kastély tulajdonosa, egy boszorkányleány, egyetlen királyfit sem talált, de szeméthegyeket, üres kamrát, elvetemülten veteménytelenné lett veteményeskertet igen!
Hű! Ti azt gondoljátok, hogy a boszorkány csúf és vén volt!
Ellenkezőleg: fiatal és gyönyörűszép!
Azt is gondoljátok, hogy a boszorkány gonosz volt!
Ezt félig találtátok el: szeszélyes teremtés volt, hol gonosz, hol meg jóságos. Mivel a beszélő könyv első felét, amiben az ártó varázslatok voltak, az egér szétrágta, a boszorkányleány csak a megmaradt, jóságos varázslatokat tartalmazó részét használhatta. Így hamarosan ő maga is megváltozott: majdnem olyan lett, mint egy kedves, szépséges tündér. Hja, olykor nem csak az idők, hanem a boszorkányok is változnak! Kár, hogy a boszorkányok ritkábban!
Királyfi helyett jóképű, szorgalmas legény jött: Mesehozta János. Beleszeretett a leányba és feleségül vette. Hat gyermekük született: három fiú, három leány. Szépek voltak, okosak, és mind szerettek seprűn lovagolni. Csak úgy játékból.
Édesanyjuk elmesélte, hogy ő egykor repült is, bűvös seprűn. S micsoda különös tájakon járt!
A gyerekek tátott szájjal hallgatták. Mesehozta János pedig szeretettel nézett tündérboszorkány feleségére és megcsókolta.
Mindegyikük érezte, hogy a szívet dobogtató leggyönyörűbb, legvarázslatosabb tájakra csak a boldogság röpíthet el egyedül.
Ez így igaz. A gonoszság - seprűvel vagy seprű nélkül - bárhová, bármilyen gazdagságba visz is el, előbb-utóbb bánatba, gyötrődésbe, szakadékba, végül pedig még az is lehet, hogy a pokolba juttat.