Menny, és Pokol kapui nyíltak meg előttem,
A ki nem mondott szavak közt a tengerben.
Hánykódtam egyedül kis csónakomon,
De partra vetett a fohászba fullasztott szánalom.

Oly soká hittem azt,
Hogy az árnyékok mögött ott lapul a fohász.
Mindig ragaszkodtam a megfoghatatlansághoz.
De eldobtam mind azt ami eddig voltam.

Az ajtók nem rejtenek megoldásokat.
A termek nem hallatják mogorva hangjukat.
Nincsenek barátok, amikor szeretnéd.
Nincs igazság sem, csak az elmulasztott idő.

Nem kellenek már a szavak sem.
Hogy majd más lesz minden.
Sosem lesz megnyugvás!
És nem lesz könyörület!

Ma azt reméled, megkapod az időd perceit.
Talán rád vetül a szerencse palástja.
Tiéd lehet vágyaid szerelme.
És egy percre, boldogságra lelsz.

És mi lesz utána?
Visszatérnek a gondjaidba szőtt sírhangok?
A férges testek viszketegségei?
Hagyd csitulni azt, mi csitulni akar...

2001.05.01