Ma nem esett,
Csendes volt a világ.
Ma hallgattak az angyalok
Nem törték fel a bíbor álmokat.

Kételkedett a pirkadat,
Az eső nélküli földek felett.
Nem tudta meg már soha azt,
Mi hamvaiból újra lett.

Ma nem esett,
Csendesek voltak a szavak.
Ma meghaltak az angyalok,
Lelketlenül, a növő hold alatt.

Eső nélküli nap a félhomályban,
Sereglő vihartalan látomásban.
Szerettető légfosztott perceivel,
Ölte meg az utolsó ragyogást.

Ma nem esett,
Csendesek voltak az utak.
Tán többé már nem könnyeztet majd,
A fojtogató gyász-lakoma.

Ha elindulok, ne hagyjanak utánam már,
Semmit sem az istenek.
Égessen fel mindent a tűz,
Ne emlékezzenek az ígéretek.

Legyek szárnytalan madár,
A csillagok végtelen mezején,
Hol lelkem a mindenség foglyává szalad...
Bár történne már...bár történne már...

Csak el innen, egyre el.
Nincs maradásom.
Ujjaim a szél tisztára mossa,
Hogy csituljanak a hazugságok.

Ismét mondom.
Mögöttem, ne maradjon más,
Csak hamvaim, melyek a szélbe vesznek,
És egy maroknyi föld, pár szó után.

Végtelen mezőkön lépkedhessek,
Melyeknek anyja a végtelen,
Csillagok könnyeiben fürödhessek,
Zuhanva az örökkévalóságba.

Nem hiányozna többé,
A elhullajtott romlott kegy.
Csak zárd a lakatot utánam,
Hisz minden, oly egyre megy...

Mert ma nem esett,
Csend uralta a világot.
Bár tudom holnap esni fog,
De akkorra már, távol leszek.