Madarak éneke hódítja meg,
A lég-királyok hűs honát.
Könnytáplált virágok díszítik lent,
A földi messzeség dallamát.

Tekervényes szálakon létezett,
Megalkotta emberét a Föld,
De a naphoz el sosem jutott,
Istenének bármennyit is ölt.

Ma, mikor halódni készül a lét,
Végéhez ér a lejárt idő,
A napközel oly messze már,
Tán el sem jő a jövő.

Zárkózottság uralta önmagát,
A nappali korong zamatát.
De belefulladt már a fénye
A visszarévlő messzeségbe.