- De ugye nem haldokolsz IGAZÁN? - kérdezte Amanda.
- A doktor engedélyével, még keddig élhetek - így Laura.
- De ma már szombat van! Ez komoly - Amanda levegő után kapott.
- Nem értem, mi ebben annyira komoly. Ma minden bizonnyal szombat van - mondta erre Laura.
- A halál mindig komoly dolog - felelte Amanda.
- Sosem mondtam azt, hogy meg fogok halni. Valószínűleg megszűnök Laurának lenni, de helyette valami mássá válok majd. Gondolom, valamilyen állattá. Tudod, ha valaki nem volt igazán jó ember abban az életében, amelyet eddig folytatott, akkor valami alacsonyabb szervezet formájában születik újjá. Én pedig nem éltem annyira rendes életet, mint ahogy egyesek gondolnák. Korlátolt voltam, kicsinyes és bosszúálló, meg minden más efféle, amikor úgy tűnt, a körülmények indokolttá teszik.
- A körülmények sosem tesznek indokolttá ilyesmit - szólt Amanda sietve.
- Ha nem haragszol meg rám, hogy ezt mondom - jegyezte meg Laura - , Egbert épp olyan körülmény, amely bármi ilyet megindokol. Hozzámentél feleségül, így nálad a dolog másként áll: szerelmet és hűséget fogadtál neki, és azt, hogy elviseled. Én nem!
- Nem értem, mi bajod Egberttel! - tiltakozott Amanda.
- Ó, ez kétségkívül az én részemről gonoszság - ismerte el Laura higgadtan -, az övé pedig csupán az enyhítő körülmény. Akkor például, mikor a farmon kiengedtem a skótjuhász kölyköket kicsit szaladgálni, másnap csak egészen könnyed és gyermeteg hűhót csapott.
- Megkergették a kendermagos Sussex-i csibéket, és két tyúkot is elhajtottak a fészkekről, amellett, hogy szétrohangálták az összes virágágyat! Tudod, hogy Egbert mennyire elkötelezett a baromfiudvara és a kertje iránt.
- Mindenesetre nem kellett volna egész este ezen füstölögnie, aztán kijelentenie: ’Ne is beszéljünk erről többet’, épp, amikor már kezdtem élvezni a vitát. A kicsinyes bosszúim egyike pedig az volt - tette hozzá Laura megátalkodott kuncogással - , hogy a kutyás epizód utáni napon betessékeltem az egész kendermagos Sussex-i családot Egbert palántázó/hajtató fészerébe/pajtájába.
- Hogyan voltál erre képes/Hogyan tehettél ilyet? - kiáltott fel Amanda.
- Elég könnyen ment - így Laura. - Az egyik tyúk úgy tett, mintha épp akkor tojna, ám én eltökélt maradtam.
- És mi még azt hittük, véletlen volt!
- Látod, tényleg VAN némi alapja, hogy úgy gondoljam, a következő újjászületésem alacsonyabb rendű szervezetként történik - folytatta Laura. - Biztosan állat leszek. Másrészt viszont a magam módján nem voltam gonosz, ezért valamilyen szép állatként szándékozom folytatni, valami elegáns, élénk és játékos jószág alakjában. Talán vidraként.
- Nem tudlak elképzelni vidraként! - mondta Amanda.
- Nos, én meg angyalként nem tudnám elképzelni magamat, ha úgy hozná a sors - válaszolta Laura.
Amanda nem felelt. Ő sem tudta volna.
- Személy szerint úgy gondolom, egy vidra élete elég szórakoztató lehet - fejtegette Laura. - Lazac egész évben, és az a megelégedés, hogy a saját búvóhelyén kaphatja el a pisztrángot, anélkül, hogy órákat kéne várnia, amíg méltóztatik felbukkanni a horogra tűzött légyért; és az az elegáns, karcsú alak…
- Gondolj csak a vidrafogó kutyákra! - vetette közbe Amanda. - Szörnyű lehet, ha az emberre vadásznak, zaklatják, és végül halálra marcangolják!
- Inkább vicces, hogyha a fél szomszédság bámulja, és mindesetre jobb, mint ez a szombattól keddig tartó, lassú haldoklásos ügylet. A végén pedig úgyis valami mássá válok. Hogyha tűrhető vidra leszek, azt hiszem, újra emberi formát ölthetek, talán valami primitívebbet: mondjuk egy egyszerű, meztelen núbiai kisfiúét.
- Bárcsak komolyabban vennéd a dolgokat - sóhajtott fel Amanda. - Így kéne tenned, hogyha már tényleg csak keddig fogsz élni.
Tény, hogy Laura meghalt, mégpedig hétfőn.
- Olyan rettentően kiborító/felzaklató - panaszkodott Amanda Egbert nagybátyjának, Sir Lulworth Quayne-nek. - Most, hogy egy csomó embert lehívtam golfozni és horgászni, és épp virágoznak a rododendronok.
- Laura soha sem volt tekintettel másokra - mondta Sir Lulworth. - Képes volt a goodwoodi lóverseny hetében születni, olyan házban, ahol épp egy nagykövet tartózkodott, aki nem állhatta a kisgyerekeket.
- A legvadabb elképzelései voltak - így Amanda. - Tud róla, hogy beszámíthatatlanság fordult volna elő a családjában?
- Beszámíthatatlanság? Nem, erről még nem hallottam. Az apja Nyugat-Kensingtonban lakott, de azt hiszem, minden más téren beszámítható volt.
- Azt gondolta magáról, hogy vidraként fog újjászületni - mondta Amanda.
- Az ember olyan gyakran találkozik az ilyesféle reinkarnációs gondolatokkal, még itt, nyugaton is - felelte Sir Lulworth - , hogy aligha vetheti félre, mint badarságot. Laura pedig életében annyira érthetetlen személyiség volt, hogy nem mondhatják ki pontos szabályok, mit művelhet túlvilági állapotában.
- Úgy véli, tényleg felvehetett valami állatalakot? - kérdezte Amanda. Azok közé tartozott, akik véleményt leginkább a környezetük álláspontja alapján formálnak.
Egbert épp ekkor lépett be a reggelizőkhöz, olyan gyásztól sújtott ábrázattal, amelyhez Laura halála önmagában nem lett volna elegendő.
- Négy kendermagos Sussex-imet meggyilkolták! - kiáltott fel. - Épp azt a négyet, amelyeket a pénteki kiállításra szántam! Az egyiket elhurcolták és felfalták, méghozzá az új szegfűágyás kellős közepén, ami olyan sok pénzembe és vesződségembe került! A legszebb virágágyaimat és a legjobb szárnyasaimat szemelte ki a vadállat, a gazságok elkövetője, mintha pontosan tudta volna, hogyan viheti végbe a legnagyobb pusztítást a legrövidebb idő alatt.
- Mit gondol, róka volt? - kérdezte Amanda.
- Inkább úgy hangzik, mintha görény tette volna - mondta Sir Lulworth.
- Nem - így Egbert - Az egész hely tele van úszóhártyás lábnyomokkal, követtük őket lefelé a patakig a kert végében. Kétségkívül egy vidra volt az.
Amanda titkon gyors pillantást vetett Sir Lulworth felé.
Egbert túlságosan felajzott volt, hogy reggelihez üljön, inkább kiment felügyelni a baromfiudvar védelmének megerősítését.
- Legalább a temetés végéig várhatott volna! - szólt Amanda megbotránkozott hangon.
- Tudja, ez az ő temetése - így Sir Lulworth. - Kényes pontja az etikettnek, hogy meddig kell elmennie valakinek a saját földi porhüvelye tiszteletében.
A halotti konvenciók semmibevétele másnap a végsőkig ment el: amíg a család a temetés szertartásán vett részt, a kendermagos Sussex-iek maradék túlélőit is lemészárolták. A martalóc visszavonulási útja, úgy tűnt, szinte minden virágágyat érintett a pázsiton, sőt, még az eperágyások is megszenvedték az alsó kertben.
- Vidrafogó kutyákat kell hozatnom, olyan gyorsan, ahogy csak lehetséges - jelentette ki Egbert ádázul.
- Ó, semmiképpen! Eszébe ne jusson! - sikoltott fel Amanda. - Úgy gondolom, ez nem járja/nem illik, közvetlenül azután, hogy temetés volt a háznál.
- Itt szükség esete forog fenn - így Egbert. - Ha egy vidra egyszer rákap az ilyesmire, nem fog felhagyni vele.
- Talán elmegy máshová, most, hogy már nem maradtak baromfiak - sugallta Amanda.
- Az ember azt hihetné, ön védeni akarja ezt a vadállatot! - közölte Egbert.
- Olyan kevés víz marad később a patakban - tiltakozott Amanda - , így nem tűnik sportszerűnek, hogy vadásszanak egy állatra, amelynek ennyire kevés esélye van menedéket keresni.
- Jóságos Isten! - dühöngött Egbert. - Nem sportra gondolok én, hanem végezni akarok vele, amint lehetséges!
Még Amanda ellenállása is meggyengült, amikor a következő vasárnap, mise alatt, a vidra utat talált a házba, zsákmányolt az éléskamrából egy fél lazacot, és apró darabokra szaggatta Egbert lakosztályának perzsaszőnyegén.
- Nemsoká már az ágyunk alá rejtőzik, és a lábunkat rágcsálja! - szólt Egbert, és Amanda, ismerve ezt a bizonyos vidrát, érezte, ez a lehetőség nem is olyan távoli.
A vadászatra kijelölt nap előtti estén Amanda egy magányos órát töltött azzal, hogy a patak partján sétálgatott, olyan hangokat adva ki magából, amilyeneket szerinte a kutyák hallatnak. Aki hallották produkcióját, könyörületesen úgy gondolták, hogy éppen háziállathangok utánzását gyakorolja a közelgő falunapra.
Barátnője és szomszédja, Aurora Burret szolgált neki hírekkel másnap a vadászatról.
- Sajnálatos, hogy nem jöttél ki. Meglehetősen jó napunk volt. Megtaláltuk rögtön, a mederben, pontosan a kert alatt.
- És… megöltétek? - kérdezte Amanda.
- Meg. Szép nőstényvidra volt. A férjedet csúnyán megharapta, amint próbálta farkon ragadni. Szegény állat, egészen megsajnáltam, olyan volt a tekintete, mint egy emberé, amikor végeztek vele. Azt mondhatod, bolond vagyok, de tudod, kire emlékeztetett a szeme? Ó, drága szívem, mi a baj?
Amikor Amanda egy bizonyos mértékig már felépült idegösszeomlásából, Egbert a Nílus völgyébe vitte őt, hogy összeszedje magát. A levegőváltozás gyorsan elhozta számára a kívánt testi-lelki egyensúlyt. Végre megfelelő fényben látta a kalandvágyó vidra csínytevéseit, amely némi étrendváltozásra vágyott. Amanda megszokott nyugodt temperamentuma újra érvényesült. Még a férje gardróbszobájából kihallatszó, ordítva viharzó átkok - Egbert szájából hangzottak el, ám nem a szokásos szókincs használatával - sem zavarták meg nyugalmát, míg kényelmesen átöltözött egy este a Cairo Hotelben.
- Mi a baj? Mi történt? - kérdezte derűs kíváncsisággal.
- Ez a kis vadállat az összes tiszta ingemet beledobta a kádba! Na várj csak, mindjárt elkaplak, te kis…!
- Miféle kis vadállat? - tudakolta Amanda, elnyomva nevethetnékét. Egbert nyelvezete reménytelenül alkalmatlan volt arra, hogy kifejezze dühödt érzéseit.
- Ez a kis meztelen, barna núbiai kölyök! - fröcsögött Egbert.
És Amanda azóta súlyos beteg.